Kisfiúként igencsak lelkesen és izgatottan figyeltem, amikor Vitéz László rendületlen buzgalommal és a jó ügyek rettenthetetlen harcosaként püfölte husánggal vagy épp egy jobb sorsra érdemes palacsintasütővel a baljós kinézetű ördögöket, akik suvikszos pofájukkal természetesen mindig valami újabb gonoszságon törték a fejüket.
arra gondoltam
vénásan
aztán arra
nem segít
elfogadva a hazugságokat
még húzom egy ideig
szedem az emlékeket
minden nyom engem mutat
Ha már szeretteid
Sárgult fényképekről megmerevedve,
– Akár őslénytani leletek –
Maradtak,
S a valamikori barátok,
Ha ugyan (mi e szó?) voltak,
Családjukkal bíbelődnek,
Az angyalok mozdulatlanok.
Szélcsend.
Kövek zárt tere.
Égre nyíló ablakok.
Imára kulcsolt kezek.
Elveszettnek hitt forrásvizek
szökkennek fel szemedben.
Pavel Florenszkij Az ikonosztáz című művében írja: „Rubljov Szentháromsága létezik, tehát létezik Isten.” Merész kijelentés. Vajon melyik mai nyugati műalkotás indítana bennünket arra, hogy belőle Isten létezésére következtessünk? Pilinszky írta a János-passióval kapcsolatban: „Számomra Bach elsősorban Isten-bizonyíték. …
Lányom nagyon szeret bújócskázni. Hol a ház mögött, hol a virágoskertben, hol pedig a kamrában keres búvóhelyet, s valahányszor ilyet játszunk, felidéződnek bennem a gyerekkori emlékek: unokatestvéreim a mama kertjében álló cseresznyefára mászva tűntek el előlem, s le sem jöttek, míg jól tele nem tömték a hasukat a friss, ropogós gyümölccsel. Ez a bújócska nem tetszett oly nagyon, de ami a Harmat Kiadó ünnepi meglepetésében szerepel, az igen.
Titokzatos dolgok a szimbólumok. Nemcsak arra képesek, hogy egy gondolatsort egyetlen képbe sűrítsenek, de abban is segítséget nyújtanak, hogy a gondolkodást továbblendítsék a puszta ábrázoláson, és képzettársításokat indítsanak el.