1970-es években jó kis magyar fordító (és nyelvtanuló) társaság jött össze Szófiában. Nagy László kultuszt csinált a bolgár irodalomnak, s többekkel egyetemben én is az ő példája nyomán jutottam ki ösztöndíjjal Bulgáriába. Az előttünk járók, elsősorban Juhász Péter és Király Zoltán szeretettel fogadták az utánpótlást, Utassy Józsefet, Rózsa Endrét és jómagamat, és sokat segítettek abban, hogy mihamar eligazodjunk a bolgár viszonyok közt.
Márk apostol és evangélista zsidó születésű volt, eredetileg Jánosnak hívták, de mivel nem zsidók között térített, latin nevén (Marcus) vált ismertté. Nevének jelentése „nehéz kalapács”. Azért kapta ezt a nevet, mert úgy alakította az embereket, mint kalapács a forró vasat. Némelyek szerint Jézus hetvenkét tanítványának egyike volt, mások szerint Krisztus feltámadása után tért meg.
Aki belép egy görögkatolikus templomba, tüstént szemben találja magát az ikonosztázionnal. Rajta pedig meglátja az Urat körülvevő, megdicsőült „szentek és igazak gyülekezetét”. Milyen nagyszerű, hogy ők is velünk együtt imádkoznak! Mi több, egyrészt közbenjárnak értünk Istennél, másrészt segítenek nekünk, hogy minél tisztább legyen az imádságunk.
A zsolozsma gerincét a zsoltárok imádkozása adja, de a szerzetesi imaórákon számos más, bibliai vagy az egyházi hagyományhoz tartozó szöveg is elhangzik. Ilyenek a himnuszok, az olvasmányok, az antifónák, a válaszos énekek, a responzóriumok, a versek. Az éppen végzett imaóra logikája szerint épülnek egybe ezek a szövegek: egy részük napról napra változik, mások ismétlődnek, megint mások egy-egy ünnephez vagy a liturgikus esztendő valamely időszakához kapcsolódnak.
Húsvét a keresztény hit középpontja – nem csupán azért, mert hittani vagy biblikus szempontból ez a legkiemelkedőbb ünnepünk, hanem (és alapvetően) azért, mert itt tárul fel előttünk a krisztusi kinyilatkoztatás és hit egyik legsajátosabb vonása. Nem véletlenül írja Szent Pál: „Ha nincs feltámadás, akkor Krisztus sem támadt fel. Ha pedig Krisztus nem támadt fel, nincs értelme a mi tanításunknak, s nincs értelme a ti hiteteknek sem” (1Kor 15,13–14). Néhány verssel lejjebb hozzáteszi, miért is van ez így: „Ha Krisztus nem támadt fel, semmit sem ér a hitetek, mert még mindig bűneitekben vagytok. (…) Ha csak ebben az életben reménykedünk Krisztusban, minden embernél szánalomra méltóbbak vagyunk” (17–19).
Csak április 21-én iktatják be hivatalába, de mintha máris fejest ugrott volna jövendő teendőibe, és hol a közvetlenül előtte álló feladatokat, hol 2013, a szalézi jubileumi év programjait sorolja. Közben pedig egy kicsit még visszatekint a szép évekre, amelyeket osztályfőnökként Nyergesújfaluban töltött.
– Amikor Rómában a kinevezéséről egyeztettek, az általános rendfőnök biztatásként, döntését megkönnyítendő Don Bosco példáját ajánlotta a figyelmébe. Ez a szalézi rend kapcsán nem különösebben meglepő, de önmagában nem is elég informatív. Tartományfőnökként milyen értelemben kell majd különösen is szem előtt tartania a rendalapító életpéldáját?
– Felsoroltam a rendfőnök atyának, hogy mely okokból nem tartom magam alkalmasnak a tartományfőnöki tisztségre. Erre válaszolta azt, hogy tekintsek Don Boscóra, életének eseményeire és lelkiségére a nehézségeim, aggodalmaim megoldásának kulcsaként. Vagyis hogy ne csak általában, hanem a konkrétumokban, a döntéseimben is az ő példájára figyeljek.
Nyolc évvel ezelőtt érettségizett, Szent Edith Stein nevét viselő osztályom nyolc-tíz tagjával a mai napig minden nagypénteken éjjel együtt járjuk a keresztutat. Megérkeznek hozzám a templomi szertartás után, kicsit beszélgetünk, teázunk, majd nekiindulunk. Ők írják a stációk elmélkedéseit, közösen mondjuk az imákat, és egyre följebb jutunk a kis hegyen a Golgotáig. Így volt ez a gimnáziumi négy év alatt is, akkor azonban az iskola kötelező programjaként még én osztottam be a csoportokat az elmélkedések megírására, nekem kellett megszerveznem a közös keresztutakat, gondoskodni a papírról, a mécsesekről. Ma már – úgy tűnik – belső igényükből fakad ez a nagypénteki együttlét.
Mindannyian ismerjük azt a jelenséget, hogy ha például idegesek vagyunk, megfájdul a hasunk vagy a gyomrunk. Ezt nevezzük szomatizációnak: amikor lelki, idegi eredetű dolgok testi tünetként jelentkeznek. Nem is csoda ez, hiszen az ember egyszerre test és lélek, habár egy időre kicsit a modern orvoslás is elfeledkezett erről, mostanában azonban már ismét ott van minden orvos agyának szegletében a szomatizáció fogalma. Sajnos gyermekkorban is egyre gyakoribb e jelenség. Számtalan olyan gyermekkel találkozom, akinek a feje, hasa fáj, orvostól orvosig járnak vele, de a tünetek mögött nincs szervi eltérés.