Rendtársai, családtagjai, tisztelői – köztük állami vezetők – jelenlétében helyezték örök nyugalomra április 30-án a pálosszentkúti Mária-kegyhelyen az 1951-ben mártírhalált halt Vezér György Ferenc pálos szerzetes földi maradványait. (Róla szóló írásunk 2012. április 29-i lapszámunkban olvasható.)
Mindszenty József bíboros esztergomi éveit, újratemetését és az utókor tiszteletadását mutatja be az a kiállítás, amely az országos Mindszenty-zarándoklat napján, május 5-én nyílt meg az esztergomi Főszékesegyházi Kincstárban.
Múlt kedden délután háromtól ötig Budapesten, a Deák tér egyik zebrája előtt hagytak egy babakocsit, amelyből hangos gyereksírás hallatszott. Az UNICEF Magyar Bizottságának kísérlete volt ez. Tesztelték a járókelőket: ki mit tesz ilyen esetben? A babakocsiban kisbaba helyett természetesen egy magnó „sírt”, gondosan letakarva. A két óra leforgása alatt mintegy ezer emberből hatan álltak meg, hogy segítsenek a magára hagyott „csecsemőn”. Sokan vissza-visszanéztek, de nem tettek semmit. És még többen haladtak el úgy a „gyermek” mellett, hogy nem zavarta őket a szokatlan jelenség, fel sem figyeltek rá.
Azok közé tartozunk, akiknek egy percre sem volna szabad elfeledkeznünk mindazokról, akiket a vallásszabadság korlátozása vagy hiánya sújt. 1946-tól 1990-ig, több mint negyven éven át korlátozta hazánkban a magát szocialistának nevező államhatalom a vallásszabadságot. Pedig az nem ajándék, amelyet ki kell érdemelni, hanem alapvető emberi jog. Isten ugyanis azt kívánja, hogy szabadon fogadjuk el létét, törvényeit, üdvösségét. Ezért teremtette az embert szabad akaratúnak. Ezzel pedig együtt jár az igazság keresése és a tévedés joga is.
Legalább két Magyarország létezik, ha nem sokkal több. Tizenöt évvel ezelőtt egy biztosítási ügynök, kellemetlen ember, azt bizonygatta nekem, hogy a Kádár-rendszer csak egyesek számára volt átkos diktatúra, másoknak kellemes életet biztosított. (Naná, az elvtársaknak…) Hasonlóan elvetemült elgondolások alapján az elmúlt évtizedekben szítottak itt népies-urbánus ellentétet és mindenféle osztályharcot, kijátszották egymás ellen az anyaországiakat és a határon túliakat, a vidéket és a fővárost – mintha az előbbinek minden nyomorúságáról a vízfej méretű utóbbi tehetne.
Itt sorakoznak, naponta fogadnak a polcomon. A reggelinél már sugdolóznak, este meg számon kérnek. Bölcsek és kegyetlenek – mondanák mások, én így vélem: keresztények. Furcsa minősítésnek tűnik, de amiről elmondható, hogy könyv, tehát a Biblia (a Könyv) testvére, családtag a nagy családban.
A Die Welt című német napilapra hivatkozva az MTI – és nyomában több hazai sajtóorgánum – a közelmúltban beszámolt egy nemzetközi vallásszociológiai kutatásról. Az ismertetésből kiderül, hogy a Chicagói Egyetem munkatársai által 1991 és 2008 között végzett felmérés szerint az egykori NDK területén a leginkább elterjedt jelenség az ateizmus, a fiatalok szinte mindenütt a világon kevésbé istenhívők, mint az idősebbek, a magyaroknak pedig 30,9 százaléka hisz Istenben, amivel a nemzetközi rangsor középmezőnyében helyezkedünk el. (Az amerikai kutatók eredményei angol nyelven meg is tekinthetők az interneten: http:// www.norc.org/PDFs/Beliefs about God Report.docx.) Rosta Gergely szociológust, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem adjunktusát kértük, írja meg véleményét arról, vajon menynyire hitelt érdemlők a fenti állítások.
Várjuk olyan olvasóink jelentkezését, akik szívesen csatlakoznának az Új Ember sajtóapostoli munkájához. Több évtizedes tapasztalatunk, hogy a katolikus sajtó terjesztése, kiadványaink, szóróanyagaink eljuttatása régi és reménybeli új olvasóinkhoz a papság munkáját segítve, a hívek közreműködésével valósulhat meg a leginkább.