– Olyan családból származom, ahol már nyolc-kilenc éves koromban szabadon dönthettem arról, hogy mivel foglalkozom, mi érdekel. Édesanyám filmrendező-művészettörténészként, édesapám pedig orvosként tevékenykedett, és a tágabb családunk tagjai is párhuzamosan foglalkoztak az irodalommal és a gyógyítással. Toldy (eredeti nevén Schedel – a szerk.) Ferenc ősünk a nyelvújításon munkálkodott Bajza Józseffel, és emellett orvosként dolgozott. Hálás vagyok azért, hogy ifjúkoromban nagyon korán elolvastam az összes kötelező olvasmányt, édesanyám révén pedig már óvodásként olyan helyekre jutottam el a tévés busszal, ahová a legtöbb gyerek nem. Így kezdődtek az utazásaim. Hasonló volt a hitre nevelésem is: katolikus családba születtem, de soha semmire nem köteleztek a szüleim. Magam döntöttem a hitem gyakorlása mellett. Ez így nagyon szerencsés indulás volt…
– Jelenleg a négy egyházi kórház szövetségének az elnöke. Az egyházi „aktivitást” is a családjából hozza?
– Nagy ajándék az életemben az is, hogy Kozma Imre atya „szárnyai alatt”nőttem fel Zugligetben, és már fiatalon bekapcsolódhattam az ottani életbe. Sokat jártunk a határon túli magyar területekre, és a Magyar Máltai Szeretetszolgálat indulását is végigkísérhettem. 1988-ban még nem lehetett legálisan utazni a Kárpát-medence magyarlakta területeire, ennek ellenére mi részt vehettünk a karitatív munkában. Dolgoztunk a keletnémet menekültekért, Erdélybe jártunk adományozott könyvekkel megrakott hátizsákkal, ami tizenéves kamaszként nagyon tetszett nekem. Aztán az első két próbálkozásom alkalmával nem vettek fel az egyetemre. Ez idő alatt önkéntesként dolgoztam karitatív területen: pályázatok írását, szervezési feladatokat bíztak rám. Ezt egy idő után oktattam is, majd írtunk egy könyvet a társadalmi felelősségvállalás témájában (A partnerség praktikái). Ez a „tudás” a mai napig sokat jelent az életemben, mert ennek köszönhetően jelenleg nemcsak az orvos-szakmai ismereteimre támaszkodhatok, hanem meg tudom teremteni a munkánkhoz szükséges hátteret is. Az egyetemi éveim alatt németországi cserkész barátaimtól ajándékba kaptam egy hatszemélyes kis teherautót, amellyel olyan embereket vittem magammal Erdélybe, akik még nem jártak ott. Könyvtárakat hoztunk létre több kis faluban. Minden út alkalmával lehetőségünk nyílt elbeszélgetni a helybéliekkel, s így útitársaim közül sokan egy életre megszerették a magyarlakta tájakat. Nagy élmény volt megtapasztalni: lehet úgy is élni, hogy nemcsak szaladgálunk a pénz után, hanem valami olyasmit teszünk, ami valóban fontos.
– Nem sajnálta, hogy véget ért a diákévek szabadsága?
– Nem közhely, hanem tény, hogy arra van időnk, amire akarjuk. Ha valami „hív”, azt előbb-utóbb úgyis megtesszük. Én mindenhová így jutottam el: éreztem a hívást, és valahogy „elintéződött”, hogy mehessek. Az az érdekes még ebben, hogy mindennek rendelt ideje van: ahogy az ember érik, úgy változnak a feladatai is. A legtöbbször nem azzal segítünk a hátrányos helyzetben élőkön, ha adományt viszünk nekik. Néhány tonna élelmiszer több száz kilométeres utaztatásánál fontosabb, hogy jelen vagyunk a rászorulók számára. Sokszor nem az a legnagyobb tett, hogy segítünk, hanem hogy lendületet adunk a másik embernek a saját küzdelméhez. Bárki bárhogyan is panaszkodik: mi itt, Európában, Magyarországon a világ „bőségben élő” felén élünk, a közé a néhány százmillió ember közé tartozunk, akik számára az élet nagyon sok lehetőséget kínál. Ezzel ellentétben több milliárd ember tengődik iszonyatos nyomorban. Ha ilyen helyeken járok, utána néhány évig bölcsebben tudok tekinteni a saját helyzetemre. Ezt szeretném minél többeknek megmutatni: nem feltétlenül a hibát, a bajt kell meglátni mindenben, hanem a lehetőséget. Kórházvezetőként is ezt képviselem: a magyar egészségügyi dolgozók közül sokan külföldre mennek a jobb anyagi körülményekben bízva, ám máshol sok szempontból még nehezebb. Olykor arra gondolok, milyen jó lenne, ha adhatnánk három-négy hónap fizetett szabadságot az egészségügyben dolgozóknak, s elmehetnének tapasztalatokat szerezni a mélyszegénységben élők közé. Visszatérve biztosan elkötelezettebb, lelkesebb munkaerővé válnának a hazai közegben.
– Miben más az orvoslás a válságövezetben, mint egy hazai egészségügyi intézményben?
– Egy földrengés sújtotta területen a katasztrófát közvetlenül követő időszakban gyakorlatilag nem létezik egészségügy. Ilyen helyzetben mindent vinni kell magunkkal, magát a kórházat is meg kell teremteni, és napi huszon egy-huszonkét órát talpon lenni. Az első heteket osztályozással és gyógyítással töltjük, ezalatt mindenki nagyon kimerül. Néhány hét után jön a következő orvosturnus. Nekik már a tartósabb megoldások kialakítása, újabb kórházak létesítése a feladatuk. Az intézményes orvoslás általában csak fél-egy évvel a katasztrófa után térhet vissza a megszokott kerékvágásba. Afrikában vagy a polgárháborús területeken azonban az is nehézséget jelent, hogy az egészségügyi ellátás korlátozottsága gyakran korántsem rendkívüli és váratlan esemény, hanem tartósan fennálló probléma. Európa közepén nem sokat tudunk ezekről a viszonyokról. Például arról sem, hogy Szudánban a háború alatt a muzulmán katonák a kis falvakat lerombolták, a férfiakat megölték, a nőket és a gyerekeket pedig elvitték, és eladták rabszolgának, cselédnek.
– Ezek a nagy kihívást jelentő munkák, küldetések megerősítették a hivatásában?
– Igen. Ezért vállal ilyesmit az ember. Egy-egy missziós út után kegyelmi időszak következik az életemben. Ilyenkor biztosan tudom, hogy hol a helyem a világban; támaszkodhatom a hitemre, és érzem, hogy amit csinálok, az jó, ott vagyok, ahol lennem kell. Szeretném, ha minél többen átélhetnék ezt, és megérthetnék az életünk valódi célját.
– A válságövezet mellett megjárta Amerikát is.
– Az orvosi egyetem elvégzése után úgy éreztem, nagyon sok mindent megtanultunk az emberi testről, de nem tudjuk, hogyan beszélgessünk a betegekkel. Szerencsémre a tanulmányaim utolsó évében megpályázhattam egy klinikai lelkigondozói ösztöndíjat, és kijutottam az Egyesült Államokba, ahol nagyon sokféle vallású, státuszú és etnikumú emberrel találkoztam. Irgalmas-rendi nővérek tanítottak. Megírtam ezt akkor Kozma atyának, aki kiutazott, hogy megnézze a képzést és az ott folyó munkát. Imre atya nagyon merészen úgy döntött: az amerikai példát követve legyen nálunk is hasonló kórházi lelkigondozói szolgálat, s ez az intézménnyel együtt meg is valósult. Óriási segítséget jelent ez nekünk, orvosoknak. Ha ugyanis van olyan szakember, aki mindennap bemegy a betegekhez, érdeklődik a hogylétük felől, lelkileg is támogatja őket, az sok esetben már fél gyógyulást jelent. Ma úgy látom, ha van valami, amit hazai körülmények között sikerült „letennünk az asztalra”, akkor ez az.
– Orvosként van ideje arra, hogy ne csak „elsuhanjon a folyosón fehér köpenyben”, hanem személyes figyelemmel forduljon a betegek felé?
– Egy betegnek két dologra van szüksége: az egyik, hogy foglalkozzanak vele, időt szánjanak rá, a másik pedig, hogy megtalálják a gyógymódot a betegségére. Ha mindkettő megvalósul, akkor „nyert ügyünk van”, nekünk is, és a betegnek is. A pácienssel való beszélgetés és törődés, illetve a kór orvoslása nem két külön dolog: a kettő együtt jelenti a gyógyítást. Ahogyan mondtam, mindig arra van időnk, amire teremtünk. Szeretném, ha az jellemezné az összes egyházi kórházat, hogy szakmailag felkészült orvosok dolgoznak benne, akik időt szánnak a betegekre.
– Milyennek látja a hazai egészségügy általános állapotát?
– Kardiológusként, kórházigazgatóként, illetve a négy magyarországi egyházi kórház szövetségének vezetőjeként foglalkozom az emberek egészségi állapotával, így több szempontból látok rá erre a témára. A hazai egészségügyi ellátásról azt gondolom, hogy egyes vonatkozásaiban balkáni, más területeken viszont svájci színvonalon működik. Az ország földrajzi elhelyezkedésére és társadalmi viszonyaira is jellemző kettősség az egészségügyben is megtapasztalható. Az idősebbek számára sokszor elfogadható, sőt természetes az ellátás nehézkessége, hiszen ők ezt szokták meg az ötvenes-hatvanas években. Akik azonban már a rendszerváltozás utáni időben voltak fiatalok, azoknak mások az elvárásaik. Ők inkább az egészségmegőrzésre fektetnék a hangsúlyt. Magyarországon ma általánosan elterjedt az a szemléletmód, hogy először vásároljunk drágább cipőt, ruhát, aztán vegyünk egy jobb autót, ha mind ez megvan, akkor legyen családi ház is. S mire az ember megteremti az anyagiakat, addigra rájön, hogy itt fáj, ott nyom, nem bírja tovább a terheket, valamit kezdeni kellene az egészségi problémákkal is. Most valahol itt tartunk: elvárások már vannak, tudatos egészségmegőrzés még nincs. Szeretnénk, ha az egyházi és nem egyházi intézmények egyaránt segíthetnék a szemléletváltást, a tudatos egészségmegőrzés elterjedését Magyarországon.
– Melyek ma a vezető halálokok Magyarországon?
– Még mindig a kardiovaszkuláris megbetegedések, amelyek az esetek nagy részében megelőzhetőek volnának, de tény, hogy ezért tenni is kellene valamit. A legtöbben tudják a személyes adataikat, az autójuk műszaki paramétereit, de azzal általában nincsenek tisztában, hogy milyen a koleszterinszintjük, vagy hogy előfordult-e a családjukban cukorbetegség. Holott az ilyen és ehhez hasonló fontos információk alapján megállapítható egy-egy betegség előfordulásának valószínűsége. Magyarországon a férfiak és a nők is rövidebb ideig élnek, mint a fejlett országokban, és sajnos tény az is, hogy majdnem hazánkban a leghosszabb a krónikus betegségekben töltött idő.
– A megelőzésben szerepet játszhat a mentális egészség is?
– Sokat számít a megfelelő gyógyszerezés, a medicinák előírásoknak megfelelő szedése. Nagyjából fele részben ezen múlik a gyógyulás. Fele részben pedig a jó családon, a tudatosságunkon, az egészségünkért tett erőfeszítéseinken, és nem utolsósorban a testmozgáson, illetve a dohányzásra és a stressz kezelésére vonatkozó döntéseinken. Hiszünk abban, hogy az egyházi egészségügyi ellátásban igazán jó, holisztikus szemléletű gyógyítómunkát végezhetünk. A betegek visszajelzései alapján azt mondhatom, hogy ez valóban így is működik.
– Mit tesz hozzá mindehhez a Szent Ferenc Kórház?
– 2012-ben megszüntettük a párhuzamosságokat, azaz a négy egyházi kórház (Irgalmasrendi Kórház, MAZSIHISZ Szeretetkórház, Bethesda Gyermekkórház, Szent Ferenc Kórház) felosztotta egymás között az egészségügyi szakterületeket. Ennek köszönhetően, ha valaki egyházi intézményben szeretne ellátást igénybe venni, akkor az ország bármely pontjáról jelentkezhet. A Szent Ferenc Kórház a kardiovaszkuláris rehabilitációval foglalkozik kiemelten. A megfelelő ellátás ezen a területen nagyon fontos. Ha Magyarországon ma valaki infarktust él át, sokszor inkább letagadja, és néhány nap múlva visszamegy dolgozni. Ám ha nem állítják be megfelelően a gyógyszerezését, azzal öt-hat évvel csökken a várható élettartama. Mi feladatunknak tekintjük, hogy olyan programot kínáljunk a betegeinknek, amivel behozható ez az öt-hat év. Nem elég valakit három hétre befektetni a kórházba, hanem olyan programokat kell biztosítani számára, amelyekben ő maga és a családja is részt tud venni. A Szent Ferenc Kórház környezetében hamarosan megnyílik egy kardiometabokus tanösvény, ahová a beteget elkísérheti az unokától kezdve a nagymamáig valamennyi családtag, és akinek van hozzá érzékenysége, az átélheti az út spirituális hátterét is. Kérdőívek és telefonos applikációk segítenek a tájékozódásban azoknak, akik kardiológiai panaszokkal küzdenek, de nem fekvőbetegek. Ez az első ilyen tanösvény Magyarországon, de hat-hét hasonló mintáról van már tudomásom. Kardiológusként rendkívül fontosnak tartom azt is, hogy a beteg időben beérjen a kórházba. Az egészségügyi intézményben bekövetkezett infarktusok esetében csupán két-három százalékos a halálozási arány, míg a kórházig vezető úton a betegek nagy része meghal. Ez az esetek egy jelentős részében elkerülhető volna, csupán arra lenne szükség, hogy az összeesett emberhez mindenképpen odamenjen valaki, és cselekedjen. Nem kell szájból szájba lélegeztetni, elegendő, ha percenként százas frekvenciával folyamatos mellkasi nyomásokat végzünk, és közben a lehető leghamarabb hívjuk a mentőt. Szeretném, ha tenni tudnánk azért is, hogy az országban minél több helyen legyen defibrillátor-készülék.
– Mitől függ az, hogy megközelíthetetlen orvosi magatartással vagy közvetlen, személyes odafigyeléssel találkozunk betegként?
– Az, hogy valakinek ott van a „dr.” a neve előtt, csak egyfajta alaptudást feltételez. Hogy milyen viselkedési és szociális mintákat hozunk otthonról, vagy milyen a karakterünk, a habitusunk, annak semmi köze e két betűhöz. Római katolikusként és orvosként minden emberben a szenvedőt, a szenvedő Krisztust kell látnom. Azért fordul hozzánk egy ember, mert választ szeretne kapni valamire. Ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy beteg, elég, ha csak kérdése van. Már azzal nagyon sokat tettünk, ha ebből az alapállásból közeledünk az emberekhez. Aki pedig orvosként falakat húz maga köré, hamis tekintélyelvűséget mutat, az magának is árt, mert néhány évtized után nehéz lesz tükörbe néznie. Amikor jelentkeztünk az egyetemre, mindannyian arról álmodtunk, hogy gyógyítani és segíteni fogjuk az embereket. Igaz, gyakran előfordul az is, hogy az orvos nem tud gyógymódot találni valamely betegségre, hiszen nem isten – ezt is el kell fogadni.
– Fogalmazhatunk úgy, hogy Önnek hivatása a munkája?
– Szeretném azt hinni, hogy igen. Bár sokszor fárasztó ez a munka, én nagyon örülök, hogy orvos lehetek.
Fotó: Toldy-Schedel Emil, Kissimon István
