– Egri előadásában arra buzdította a jelenlevőket, hogy személyes tapasztalataikkal vessék össze, amit Ön mond, és csak azt jegyezzék fel, ami megérinti őket. Nem bízott ezzel túl sokat a hallgatóira, és nem gyengítette a saját szavai erejét? Hiszen életünk legmeghatározóbb hatásaira, azokra az emberekre és szavakra, akik és amelyek mai önmagunkká tettek bennünket, mint utunkat egyértelműen kijelölőkre, a mi választásunknak alig-alig teret hagyókra szoktunk emlékezni. Ön miért engedékenyebb?
– Egy előadás nemcsak ismereteket közöl, nemcsak az értelemre hat, hanem a szívre is, és én feltételeztem, hogy Egerben, a lelkipásztori napokon olyan embereknek beszélek, akik kapcsolatban vannak a szívükkel. Képesek és akarnak figyelni a belső mozgásokra, indításokra, inspirációkra és intuíciókra. A szív a megkülönböztetés helye. A megkülönböztető, halló, figyelmes szív a bencés lelkiségi irodalomban, így nálunk, szociális testvéreknél is fontos fogalom. A figyelmes szív képes meghallani Isten szólítását; szeretettel, bizalommal elfogadja, hogy Isten életünk eseményein keresztül tud szólni hozzánk.
Minden ember más és más; mindenkit más érint meg, mert eltérőek a tapasztalataink, az elvárásaink, a képzettségünk. Egy egyetemi előadáson sem írok le mindent, hiszen mindig vannak benne számomra inkább és kevésbé informatív, engem inkább és kevésbé segítő, eligazító részletek. Amikor személyes reflexiókra hívom meg a hallgatóimat, akkor ezt éppen annak érdekében teszem, hogy az általam elmondottakból azt válasszák ki, amit leginkább nekik szólónak éreznek. Hogy igazán mélyre ereszkedhessenek önmagukban, és közben nyitott szívvel figyeljenek a belső mozgásokra.
– Nyitott szívvel „hallgatózni”, keresni Isten akaratát – vagy egyértelmű útmutatást kapni arról, mi a helyes, mit kell tennem itt és most, ez azért nem ugyanaz. És sokan az utóbbit igénylik.
– Az a kérdés, hogy inkább külső vagy belső kontrollal élő emberek vagyunk. Aki azt igényli, hogy mindig mondják meg neki, mit tegyen, nagyon bizonytalan lehet önmagában. Az evangéliumi értékek és az egyház útmutatásai mindannyiunk számára egyértelmű külső kontrollt jelentenek, de hogy a saját életébe ki-ki hogyan építi be őket, annak már a mi döntésünknek kell lennie. Ez legfőként érettség kérdése. Hozzáteszem azért, hogy tükrözhet éretlenséget az is, ha valaki „mindent” maga akar eldönteni.
– Egerben hangsúlyozta, hogy bizonyos értelemben mindenki vezető, vezetőnek lenni hivatás a hivatáson belül. Vagyis Isten mindannyiunkat vezetőnek is hív. Ebből én azt is kiérzem, hogy Ön szerint végső soron mindenki alkalmas is vezetőnek. De hát sok élményünk lehet arról, hogy ez nem így van, és hogy mennyire rossz annak is, akinek vezetnie kell, noha alkalmatlan rá, és azoknak is, akiket ő vezetni próbál. Mit tegyen egy ilyen ember? És hogyan ismerheti fel egy efféle helyzetben Isten akaratát?
– Valóban nem túlzás azt mondani, hogy mindenki vezető, hiszen önmagunkért, az életvezetésünkért mindannyian magunk felelünk: vállalnunk kell a felelősséget, pótolhatatlan, egyedi szerepünket, a ránk bízott életfeladatot. Ez sokszor azzal is együtt jár, hogy mások vannak ránk bízva. Hiszek abban, hogy Isten minden embernek olyan hivatást szán, amely nem szűkíthető le a foglalkozására, és a legmélyebb kapcsolatban van azzal, ami-aki ő maga.
A vezetői szerephez való helytelen viszony amiatt szokott kialakulni, hogy rossz kép él bennünk arról, milyen a jó vezető. Úgy hisszük, hogy tökéletesnek, erősnek, dominánsnak kell lennie, és mivel tudjuk, hogy mi nem ilyenek vagyunk, alkalmatlannak érezzük magunkat erre a szerepre. Ilyenkor leghelyesebb így imádkoznunk: „Uram, segíts, hogy veled tudjam járni ezt az utat, és képes legyek a magam realitását elfogadni, de abban is bízni, hogy a kegyelmed elég lesz számomra a helytálláshoz.” Könnyen megeshet azonban, hogy nemcsak kevésnek érezzük magunkat egy feladathoz, hanem valóban nem vagyunk alkalmasak az elvégzésére. Ezt mindig egyedileg kell mérlegelni. Lehet, hogy egyszerűen nincs más, aki a helyemre léphetne. A leghelyesebb az ilyen válsághelyzetekre Isten kegyelmébe lépve rátekintenünk, és úgy átgondolnunk, mi segíthetne. Talán elég a hozzáállásunkon változtatnunk, talán segítséget kell kérnünk: vezetői képzésre, szupervizor tanácsaira van szükségünk.
– Az is nehéz helyzet, amikor egy vezető ugyan biztos a dolgában, de a többiek nem fogadják el, és a vezetői képességeit is megkérdőjelezik. Hogyan oldható fel az ellentmondás? És mit lehet tenni annak érdekében, hogy ebből ne háborúság legyen?
– Ha tartósnak tűnő konfliktus alakul ki, az tapasztalataim szerint arra utal, hogy a vezetőnek probléma lehet a stílusával, a kommunikációjával, a döntéseivel. Valószínűleg nem veszi figyelembe az általa vezetettek képességeit, személyiségét, és nincs rendszer abban, amit csinál: sem a feladatok kiosztása, sem az értékelés terén nem következetes, rögtönzésre hajlamos, kiszámíthatatlan. Az a jó vezető, akinek a beosztottai érzik, hogy értük van, igazán meghallgatja, és fejlődéshez akarja segíteni őket. A jó vezető nem „megmondja a tutit” felülről, hanem a többiekkel együtt és az ő érdekükben szolgál.
Építő, ha feltételezzük, hogy mindkét oldalon adott a jó szándék, és képesek vagyunk leülni egymással. VI. Pál pápa mondta, hogy a szeretet mai formája a párbeszéd. Ha már el tudunk kezdeni beszélgetni, a vezető is elmondhatja, mi volt a szándéka a vitatott döntéseivel, és a beosztottai is teret kapnak a panaszaik, kétségeik megosztásához. Ehhez persze kell egy megfelelő, a konfliktusban nem érintett moderátor, aki ügyesen mederben tudja tartani a beszélgetést, és nem hagyja, hogy vitává fajuljon. A leghelyesebb lenne mindenhol beépíteni az intézményi kultúrába az efféle tisztázó fórumokat.
Egyszer vezetőként nehéz helyzetbe kerültem egy döntésem miatt, amelynek ráadásul nem is árulhattam el az okát. Amikor a közösséggel leültem ez ügyben, így kezdtem a beszélgetést: „Szeretném, ha tudnátok, hogy ez egy tökéletlen vezető tökéletlen döntése volt, ezért az irgalmatokat kérem.”
– Ha jó vezető akar lenni valaki, legyen mindenki szolgája – mondta Egerben. Nem eliminálja a vezetői mivoltát, ha valaki valóban így fogja fel a szerepét? Mintha félnénk kimondani, hogy vezetőnek lenni együtt jár mások korlátozásával, mások számára előnytelen döntések meghozatalával. És hogy ez az ellentét feloldhatatlannak tűnik.
– „Ha valaki közületek nagy akar lenni, legyen a szolgátok, és ha valaki közületek első akar lenni, legyen mindenkinek a szolgája” – ezt Jézus mondta, és példát is mutatott, hogyan kell csinálni. Ez az út, de nehéz követni, és mindig tudni, mikor mit jelent pontosan. Eltorzult formája az alázatoskodás; az, ha valaki mindig mindenkinek a kedvére akar tenni, alárendeli magát a többieknek, és hagyja magát rángatni. Gondoljunk arra, amikor Jézus megmossa a tanítványai lábát! Milyen erős, jelképes példaadás! Aki így tesz, az általa szolgáltak fejlődéséért akar tenni – de ettől még hozhat az érintettek számára fájdalmas döntéseket.
Amikor egy ránk vonatkozó vezetői döntést fájdalmasnak érzünk, próbáljuk először Isten akaratát meglátni benne, és azért imádkozzunk, hogy a döntés ne nyomorítson, hanem a fejlődésünket, kibontakozásunkat szolgálja. „Neked akarok engedelmes lenni”, mondjuk Istennek, és az iránta való szeretetünket fejezze ki az engedelmességünk. De közben tudjuk azt is, hogy ha egy helyzetet hosszabb időn át rombolónak érzünk a magunk számára, jogunk van kilépni belőle.
– Egy vezető, ha határozott elképzelései vannak, odafigyelhet ugyan a kritikákra, de nem szabad, hogy letérítsék az útjáról. Ám ez színjátékká fokozza le a demokratikus gesztusait. Nem szabad, hogy a többiek bizonytalannak lássák, mert az megrendítheti a vezetői legitimációját. Hogyan oldható meg, hogy eltökélt is legyen, de közben valóban érzékeny maradjon a közösség tagjainak kételyeire?
– Isten akaratát keresi-e a vezető? Küldetésként éli-e meg a szerepét? A tevékenységébe fontos beépítenie a megkülönböztetés mechanizmusait, a dialógust, a szubszidiaritás elvét („Egy magasabb szintű közösségnek nem szabad beavatkoznia egy alacsonyabb szintű közösség belső életébe, és nem szabad megfosztania illetékességétől; épp ellenkezőleg, szükségleteiben támogatnia és segítenie kell” – mint II. János Pál pápa írta). Egy vezető számára a szív érzékenysége is elengedhetetlen erény, akárcsak a tiszta belső hallásé, amellyel ki tudja szűrni a tisztátalan motívumokat a szolgálatából.
– A vezetőnek az a feladata, hogy Istennek a közösségére vonatkozó tervét kutassa, próbálja megvalósítani. Ám erről a tervről különböző elképzelések élhetnek egy közösségben. Honnét lehet tudni, hogy kit mi motivál, hiszen vezető is, beosztott is keresheti inkább a maga érdekét, mint a közösségét.
– Az alap az, hogy vezetőként bízzam meg a közösség tagjaiban, és érdekeljen, mi van a szavaik mögött, milyen értékek mozgatják őket. Szent Benedek regulájában az szerepel, hogy az apát minden fontos kérdés eldöntése ügyében mindenkit hívjon össze és kérdezzen meg. És alap a vezető beszámolási kötelezettsége is.
– Szükségszerűnek tűnik, hogy egy vezető bizonyos információkat titkoljon a csapata elől. Ez nem teszi végletesen egyenlőtlenné és őszintétlenné a kapcsolatukat?
– Az egyéni és a közösségi döntéshozatalnak és a hatalomgyakorlásnak egyensúlyban kell lennie. A titoktartás szerintem csak olyan esetekben indokolt, amikor valakit védünk vele. Fontos, hogy minden vezetőnek legyen tanácsadói testülete, amely a közösségi bölcsességet jeleníti meg. Nálunk hatévente három héten át tanácskozik a káptalan, és abban az időszakban nem az általános elöljáró, hanem ez a fórum vezeti a közösséget. A döntései pedig kötelezőek az elöljáróra nézve. Vagyis mi mindent megteszünk – és tanácsos lenne minden közösségben erre törekedni –, hogy vezetők és vezetettek között eleven legyen a kommunikáció, és erős a bizalom.
– Meg lehet-e egyáltalán mondani, hogy milyen a jó (keresztény) vezető, vagy ez az adott közösség, cég aktuális szükségleteitől függ?
– Vannak könyvek, amelyek azzal kecsegtetnek, hogy képesek megmondani, milyen „a” jó vezető, hogy milyen készségek, értékek tesznek valakit azzá. De az is igaz, hogy mivel a közösségek, cégek mindig változásban vannak, és időről időre különböző életszakaszokba, fejlődési szintekre lépnek, más és más típusú vezetőkre lehet szükségük attól függően, hogy éppen milyen kihívásoknak kell megfelelniük.
Fotó: Kissimon István
