A Marigold Hotel humorosan ugyan, de azon kevés film számát szaporítja, amely mer a nyugdíjasok gondjairól szólni: a mellőzöttségről, a (társas) magányról, a betegségről, a megözvegyülésről. A főhősök ezekkel a gondokkal érkeznek Indiába. Félretett pénzük és nyugdíjuk „csak” arra elég, hogy Dzsaipurban bevonuljanak egy olcsó idősotthonba, amelyet luxushotelként hirdettek meg. A szállóról hamar kiderül, hogy egy valaha jobb napokat látott, de igencsak romos palota. Az igazgató álmodozó fiatalember (Dev Patel, Gettómilliomos), akinek szép lelkéhez nem párosult üzleti érzék.
A csapat tagjai közül van, akinek az első perctől fogva kaland az indiai tartózkodás. Más életében először itt vállal munkát. Akadnak, akikre az omladozó falak között köszönt az utolsó szerelem, és egy házaspárnak a dzsaipuri utca forgatagában ér véget a házassága. A karakterek változnak. Kinyílnak, elhagyják régi, berögzött szokásaikat. Az ötórai teát és az angol kekszet felváltja valami más, amelyet hívhatunk így is: új élet.
A vígjáték egy csapat kiváló brit színész jutalomjátéka, akik közül többen már maguk is szembenéztek az időskor és a mellőzöttség kínjaival. A film a benne felmerülő súlyos kérdések ellenére is könnyű nyáresti élményt nyújt. Egy picit túl könnyűt is. Nemcsak azért, mert a mi kisnyugdíjasaink korántsem engedhetnek meg maguknak egy indiai repülőjegyet. Maga a helyszín is inkább hasonlít egy egzotikus, az egykori hódítók nosztalgiájával kevert vágyálomra, mint a valóságra. A tanulságát pedig, hogy egy merész döntéssel megoldható időskorunk összes, súlyos problémája – enyhén szólva vitatható.
A film mégis kedves. Ne várjunk tőle magvas, mély gondolatokat. De a tanácsot, amely szerint változni, változtatni sohasem késő, bátran megszívlelhetjük. A vígjáték kissé infantilis, de szerethető kulcsmondatát is magunkkal vihetjük: „Végül minden jó lesz, ami nem jó, annak még nincs vége…”
