Úgy gondoljuk, hogy valami ilyesféle, akár elvi, akár tényleges összhang létezik az ifjúság és az egyház között; ha nem is látható mindig, de a lélek mélyén ott szunnyad, annak ellenére, hogy sok nehézséggel kell megküzdenie. Ezért éppen a keresztény örömről szóló buzdítás arra indítja értelmünket és szívünket, hogy bizakodva forduljunk korunk ifjúsága felé. És ezt nagyon szívesen is tesszük Krisztus és az egyház nevében, amelyet emberi gyarlóság homályosít el sokszor, de Krisztus Urunk azt akarta, hogy sem szeplő, sem ránc, sem egyéb folt ne legyen rajta (Ef 5,27).
Nem akarjuk most ezzel érzelmi hangulatnak átadni magunkat. Ha csupán az időt nézzük, akkor az ifjúság tünékeny jelenség, magasztalása ábrándozásnak vagy megtévesztésnek tűnne. De ha e boldog időszak lelki értékét tekintjük, amelyet a valódi ifjúság jelent, akkor a lényegnél vagyunk. Ami a mi figyelmünket megragadja, az bizonyos hasonlóság – gyenge ugyan, veszélyeknek kitett, mégis egyedülálló és nagylelkű, reményteli –, egyrészt az ifjúság lendületessége, magától értetődő nyitottsága az emberi sors segélykiáltásai és bajai előtt, másrészt a Szentlélek dinamikus ereje, melyből az egyház szakadatlanul meríti ifjú voltát, önmaga iránti hűségét és e hűségre épülő alkotóerejét. Az emberi élet néhány nagyon jelentős, virágdús és élvezetes évének egybeesése az egyház megállapodott ifjúságával szükségképpen mindkét fél számára nagy jelentőségű örömöt és az eredményesség jó reményét hozza magával.
Kell, hogy az egyház, mint Istennek az örök ország felé zarándokló népe, időtálló legyen, és azért nemzedékenként megifjítsa magát; ez termékenységének vagy egyszerűen életének leglényegesebb feltétele. Fontos tehát, hogy történelmünk minden szakában az újonnan fellépő nemzedék megvalósítsa az egyház előző nemzedékének reményét, amely az Igazság és az Élet szakadatlan továbbadása. Ezért minden nemzedék ifjúságának tiszta lelkiismerettel és fenntartás nélkül meg kell újítania a keresztségben vállalt szövetséget, melyet aztán a bérmáláskor meg kell erősítenie.
Nagyon is változó korunkban különféle nehézségek adódnak az egyház számára. Mi, akik a püspökök testületével együtt nagyon is tudatában vagyunk mindezeknek, osztozunk az összes egyház ránk nehezedő (2Kor 11,28) és jövője felőli gondjában. Abban a hitben és reményben, amelyben soha meg nem szégyenülünk (Róm 5,5), állítjuk, hogy a kegyelem sohasem lesz távol a keresztény néptől, és azt kívánjuk, hogy ez se álljon el a kegyelemtől, és ne utasítsa vissza, mint ma sokan szeretnék, az igazságnak és szentségnek azt az örökségét, amelyet sok nehéz évszázadon keresztül a mi válságban levő korunkig megőriztünk. Indokoltnak látjuk, hogy bízzunk a keresztény ifjúságban; ez nem is fog távol maradni az egyháztól, ha talál az egyházon belül annyi és olyan érett embert, aki képes az ifjúságot megérteni, szeretni, irányítani és a jövő feladatokra felkészíteni, és hűségesen átadni az örök igazságokat. Akkor majd lesznek a lelki és apostoli munkának új munkásai is azokon a mezőkön, ahol az aranyló kalászok megértek az aratásra. Akkor majd az, aki vet, és az, aki arat, a mennyek országának ugyanazt az örömét fogja élvezni (Jn 4,35–36).
Úgy látjuk, hogy a világ jelenlegi válsága, amelyet annyi fiatalnak tévedése és kételkedése jellemez, elvénült arcot mutat, a ma már idejétmúlt polgári életre, gazdagodásra, élvezetekre, anyagi javakra tör, miközben a jövő jólét mesterének tartja magát. Sok fiatal ösztönösen elfordul ezektől a becsapásoktól, és ez, bár a módban néha túlkapások vannak, jelent valamit. A mai ifjúság mást vár! Az az ifjúság, amelyet megfosztottak a nemes hagyományok védő erejétől, majd becsaptak hamis, új eszmék ürességével és lelki értéktelenségével, melyekben az Isten félreállításáról, az értelemkeresés veszélyes misztikájáról beszéltek, ez az ifjúság bizonyára fel fogja fedezni, vagy újra meg fogja találni szilárd és változhatatlan újdonságát annak az isteni misztériumnak, mely Jézus Krisztusban lett számunkra kinyilatkoztatva. Mert ő, Szent Iréneusz szép kifejezése szerint, meghozott nekünk minden újdonságot azáltal, hogy önmagát hozta nekünk (Irenaeus: Adversus haereses, IV, 34, 1, PG 7, 1083.).
Mindezek miatt a lelki örömnek az ünneplő szavát főleg nektek szánjuk, korunk keresztény ifjúsága. Ti vagytok a jövő egyház reménye. Ezért arra buzdítunk benneteket, hogy szorgalmasan figyeljetek azokra az indításokra, amelyek lelketek mélyén keletkeznek. Arra is buzdítunk titeket, hogy szemeteket, szíveteket, ifjú lelkesedéseteket irányítsátok a magasabb dolgok felé. Minden lelki felemelkedésre irányuló hajlamot szívesen karoljatok fel. Mi pedig megerősítjük és tanúsítjuk, hogy bár a lelket elcsüggesztheti az az elterjedt vélemény, mely szerint az emberi értelem nem képes megtalálni az örök és életadó Igazságot, mi ezzel szemben tanúsítjuk, hogy számunkra egészen nyilvánvaló az a mély és felszabadító öröm, mely az isteni Igazságból fakad, és amelyet végül is az egyházban ismerünk fel: ez az Igazságban megérzett öröm (Szent Ágoston: Vallomások, X, 23). Ha tehát ti készen álltok ennek az örömnek a befogadására és továbbítására, akkor biztosítottátok személyes kibontakozásotokat Krisztusban, és biztosítottátok Isten népének jövendő történelmét.
(Folytatjuk.)
