Fotó: Lambert Attila
Ma is elevenen emlékszem az ünnepi pillanatokra, amikor körülbelül tíz évvel ezelőtt Ágoston-Papp Mónika Mária elszenderedése című új oltárképét a templom urnatemetőjében bemutatták, megáldották. Azzal az örömteli felismeréssel lettem gazdagabb akkor, hogy ma is születnek és helyet kapnak a templomainkban korunk emberét megszólító műalkotások. Így amikor most, a centenáriumi ünnepségekre készülés időszakában találkozunk Bodor Györggyel, először ezt az emlékemet hozom szóba, és művészetpártoló szemléletének hátteréről kérdezem. Ő pedig régi elvével válaszol: a giccs súlyos bűn, mert meghamisítja a szépséget, amelynek Istenhez van köze, amely mögött mindig ott rejtőzik Isten. Nagyon hisz lelkipásztor és művész együttműködésében, az igazi műalkotások születéséhez vezető folyamatban, teszi hozzá, és II. Gyula pápának Michelangelóval való együttműködését említi példaként. A halhatatlan művek megszületéséhez a pápa művészeti fogékonysága és a művésznek adott megrendelés is szükséges volt, hangsúlyozza.
A plébánia honlapja arról tanúskodik, hogy Zugligeten nagyon komolyan veszik az évfordulót: sokféle programot szerveznek, könyv készül, templomismereti vetélkedőt rendeztek, május 17-étől 20-áig centenáriumi napokat ülnek. 1917-ben a templomot szentelték, de az ünneplés természetesen elsősorban nem az épületnek szól, hanem a benne zajló életnek. És ne feledkezzünk el egy másik jubileumról sem: Bodor György 1997-ben, azaz húsz éve lett zugligeti plébános.
– Sajnos a merev egyházi struktúráknak és gondolkodásmódnak az az eredménye, hogy gyakran mindent a paptól várnak a hívek, de mi sem használjuk ki eléggé a hívek szellemi-lelki-kulturális kapacitását, nem serkentjük őket elég lelkesítően aktívabb részvételre – mondja az atya.
– Túlságosan jellemző a hívek körében a „mozilátogatói” mentalitás: „ellátogatnak” a misére, kritizálják a prédikációt, aztán hazamennek, mintha mi sem történt volna. Ezért már régóta határozott törekvésem az egyházközség tagjainak bevonása a közösség életébe; az, hogy jó munkatársakat találjak. Szeretnék Szent Pál papi jelmondatomul választott gondolatához híven jelen lenni az egyházközségben. Ez így szól: „Örömötökben akarok közreműködni.”
Amikor a centenáriumi ünnepségekre készültünk, a volt a fő célunk, hogy megmozgassuk az embereket, hogy sokakat megszólító programokat szervezzük, és – ez is nagyon fontos – nem hívőknek szólókat is! A templomismereti vetélkedőnkön például három iskola diákjai vettek részt. Köztük sok olyan gyerek, aki még életében nem járt templomban. Úgy láttam, nagyon élvezték a programot, a versengést – és nem csak azért, mert emiatt elmaradt a kémiaóra.
Az ökumenikus kórustalálkozónk is jól sikerült. A környék kórusai, a felső-krisztinavárosi templomé és a budakesziek vendégeskedtek nálunk. Oldódtak a rossz, felekezeti beidegződések, százfős össznépi énekléssel zárult az együttlét, barátságok születtek. Biciklis zarándoklatot is szerveztünk Máriaremetére. Hűtőmágnest, kulcstartót, tollat, bögrét, pólót csináltattunk az évfordulóra, mert örülnénk, ha minél többeket elérnénk, köztük a fiatalokat. A pólót egyenesen velük terveztettük meg, mert az a legfontosabb, hogy nekik tetsszen.
Az évforduló sok itt szolgált pap emlékét is felidézi. Ez arról gondolkodtathat el, hogyan hat egy pap a közösségére, és egy közösség a papjára. Akit szeretnek, azt gyakran évtizedekkel az elhelyezése után is emlegetik, és bizonyára minden pap szeretne nyomot hagyni. Az évfordulós eseményeknek az is része, hogy eljönnek a korábbi zugligeti lelkipásztorok, és felidézik az emlékeiket.
– Persze fontos az emlékezés – mondja Gyuri atya –, de azért mégis mindig a jelenben kell élnünk, és a jövőt kell építenünk. Ami tegnap volt, ma már nem érvényes. Amit húsz-harminc éve még evidensnek tartottunk, abból ma már alig-alig alkalmazható valami. Nyitottnak, megszólíthatónak, tanulékonynak kell lenni, és fontos meghallani a kritikákat.
A másik nagy élmény, cél és törekvés Zugligeten a családiasság. Kétévente háromszázötven-négyszázötven fős, egyhetes családi tábort rendezünk az összes korosztály részvételével. Tapasztalataim szerint ez óriási energiaforrás a közösség számára.
Húsz év a százból! Gyuri atya maga is komoly időtávra tekinthet vissza itt. És szavaiból úgy tűnik, mintha érzékelné: ez már „történelem”. Rengeteget változott ugyanis körülöttünk a világ az elmúlt két évtized alatt. És bár mi sokszor erénynek tekintjük, ha szilárdan állunk egy helyben (azaz kitartunk az értékeink mellett), nagy a veszély, hogy elveszíthetjük az eleven kapcsolatot a valósággal. Pedig azok, akik számítanak az egyháziak szolgálatára, segítségére, tanácsaira, „a világban” élnek.
– Az utóbbi évtizedekben megváltozott a hívek gondolkodása – töpreng el a plébános. – A rendszerváltás környékén azt hittük, az óriási hitbeli felbuzdulás, a megújulás időszaka érkezett el. Ez a remény aztán hamar szertefoszlott. Az emberek többségének manapság szinte soha semmire nincs ideje, míg korábban ez egyáltalán nem volt jellemző. Másrészt kinyílt a világ, rengeteg program kínálja magát. Ez az oka például annak, hogy a régebbi időkben népszerű farsangi bálunkat újabban már nem szoktuk megrendezni. A többség számára ez már csak a harmadik-negyedik farsangi mulatság volt, amint részt akartak venni, így évről évre egyre kevesebben jutottak el hozzánk.
Kinyílt a világ olyan szempontból is, hogy több külföldi munka- és tanulási lehetőség kínálja magát. Nekünk pedig alkalmazkodnunk kell a változásokhoz: el kell engedni, ami már nem működik, és arra koncentrálni, ami igényként jelentkezik.
Amiben a leginkább számítanak ránk a hívek manapság, az az, hogy tanácsokat kapjanak az életvitelükhöz, hogy életük érzékeny pontjain ott legyünk és szempontokat adjunk: segítsük őket keresztény vagy „a kereszténységhez közelítő” válaszokat találni a nehézségeikre. Házasságok és családok hullanak szét körülöttünk, ezért az a legfontosabb feladatunk, hogy odafigyeljünk a családokra, mellettük álljunk – akkor is, ha már megtörtént a legrosszabb. Ne akarjuk magunkat szentnek, feddhetetlennek beállítani: senki sem tökéletes, és nem az egészségeseknek van szükségük orvosra. Nem helyes, ha tökéletesnek hazudjuk magunkat, és elfordulunk azoktól, aki „elbuktak”.
Úgy tapasztaltam, hogy az emberek jelentős része a legalapvetőbb kérdésekben vár tőlünk eligazítást: például hogy miként lehet Isten megszólítani, vagy hogy mi a szeretet, hogyan lehet jól szeretni. Ezért a prédikációkban korszerű, és nem ötven-százéves példákkal kell élni. A hívekkel pedig inkább párbeszédet kell folytatni, mint prédikálni nekik.
A zugligeti Szent Család, Budapest egyik legszebb temploma száz évvel ezelőtt az angolkisasszonyok zárdatemplomának épült, és iskolakomplexumot is építettek volna mellé, de a tervezett épületeknek csak körülbelül a negyedéből lett végül valóság. A rend a templomot egy ideig kizárólag a nővérek használatában tartotta, és ellentétbe került a zárdalelkésszel, aki a környék lakosai számára is meg akarta nyitni. Az érsekség végül a papnak adott igazat.
A száz év alatt a világ 1989-ben „lépett be” leghatározottabban a plébániára, amikor az NDK menekültjei hónapokon át a templomkertben táboroztak. Ellátásukban, gyámolításukban a plébánia hívei is jelentős szerepet vállaltak. A német állam annyira hálás volt az áldozatvállalásukért, hogy a több mint hetven évvel korábban felszentelt templom számára egy kiváló orgonát építtetett, amelyet most, az évfordulóra készülve frissen felhangoltattak.
Mitől függ, hogy egy közösség mennyire érzi magáénak, és mennyire lakja be a templomát, a plébániáját? Mit lehet tenni ennek érdekében? Hogyan oszlik meg ez ügyben a hívek és a plébános felelőssége, feladatköre?
– Érdekes, hogy noha igyekszünk nagyon korszerűek lenni, és minden információt eljuttatni a hívekhez a Facebook-oldalunkon meg a honlapunkon keresztül – amelynek ráadásul okostelefonra optimalizált változata is van –, mindent legalább háromszor kell hirdetnünk ahhoz, hogy elegen tudjanak róla – panaszolja Gyuri atya, miközben bevezet bennünket a templomba, hogy kincseiket, például Ozsvári Csaba oltárkeresztjét megmutassa. – Úgy tűnik, minden technikai trükk ellenére még mindig a személytől személyig híradás a leghatékonyabb. Katolikus közegben azonban sajnos gyakran nem tudunk eleget egymásról, nem beszélgetünk eleget egymással. Tapasztalatom szerint ez más egyházaknál jobban működik. A kilences misén vasárnaponként már nekünk is van „megszólítóemberünk”. Mivel plébánosként egyedül vagyok, mise után én sajnos nem tudok kiállni a kapuba, és mindenkivel beszélni, mert mindig sok ügyes-bajos dologgal keresnek fel olyankor.
Az okostelefonról a fiatalok jutnak eszünkbe: az ő jelenlétük Zugligetben, például a legnagyobb, százötven fős budapesti cserkészcsapatban: a motivációik, a vonzalmaik, a gondolkodásuk. A kulcs hozzájuk, amelyet annyian keresnek tanároktól karrier-tanácsadókig.
– Szerintem akkor jönnek, ha önálló feladatot kapnak; ha megélik, hogy tehetnek valamit a közösségért – véli a plébános. – Fontos a kortárs-orientáció szerepe is. Az a felismerés, hogy fiatalokat csak fiatalokkal lehet megnyerni, megmozgatni. Sajnos sokszor még azt sem tanítják meg nekik, hogyan kell egy levest megfőzni vagy takarítani, és kamaszkorukban már nemigen figyelnek oda a szülői kritikákra. Ezért különösen fontos, hogy milyen közegben mozognak, milyen társaságban érzik otthon magukat. Mi mindig nagyon várjuk őket.
