Életkorából bátran letagadhatna jó pár évet, de nem teszi. Nyugdíjasként él, s ugyan férjével együtt gondozzák kilencvenkét esztendős édesanyját, azért marad idő az egyházi szolgálatra. A Margitszigeti élmények a zsigereibe égtek, s már akkor megfogadta, egész életét az Úrnak szenteli. Munkahelyein is bátran hirdette Isten országát – sohasem fogta be „pörös száját” –, és a hite melletti kiállás különös kegyelemforrás volt az egészségügyben. A megyei kórház izotóplaborjában és az onkoradiológiai központban is, ahol sokszor a halálba készülőknek adott hitet és reményt. Egy-egy biztató szóval, homlokra rajzolt kereszttel, áldással, vagy éppen csendes háttérimában. Igaz, hogy közülük sokakat magához ölelt a Teremtő, de a beszélgetés megkönnyítette a teljes kiengesztelődést önmagukkal, környezetükkel és Istennel.
A lelkigyakorlatok, találkozók és a meðugorjei zarándoklatok mellett – amelyekre több mint huszonöt éve jár –, a néhány esztendei sekrestyés múlt és az irodavezetés is formálta személyiségét, mélyítette hitét. Ma is örömmel meséli: akkoriban buszokat indítottak az országos karizmatikus találkozókra, s Varga László atya munkatársaként a közösen szervezett Élet a Lélekben szemináriumok sora, valamint az egész napos szentségimádás is folyamatosan termette gyümölcsét…
Újabb és újabb titkait fedte fel előtte az Úr – jóllehet bőven akadt tanulni- és tennivalója önmaga, családja és a rábízottak felé is. Számos kisközösség tagja, vezetője volt – egyet ma is összetart –, így különös felelősség munkál benne, hogy hitelesen beszéljen arról, amit szívébe ültetett az Isten. A Szent Imre-templomban minden hónap második vasárnapján szervezett Érints meg! közbenjáró imadélutánokon is szolgál; olykor neki is kicsordulnak a könnyei, amikor az imát kérők beszámolnak élményeikről, gyógyulásukról. „Az érdem nem az enyém. Én csak hagyom, hogy átfolyjon rajtam a kegyelem – jegyzi meg. – A legtöbb esetben felszínre törnek a régen elfeledett sebek, feldolgozatlan sérelmek, és az ima hatására gyógyul a lélek. Mindannyian sebzettek vagyunk, ám én azt vallom, hogy kezünket az eke szarvára téve juthatunk csak előbbre. A fájdalmat – amely engem sem kerül el – Isten gyógyító szeretete enyhítheti, s ő tudja azt is, miért van szükségünk a szenvedésre. A rendszeres szolgálat miatt tapasztalt támadások – amelyek tudjuk, melyik oldalról érkeznek – olykor engem is megpróbálnak legyűrni, de szerencsére ma már könnyebben tudom kezelni a kaotikus helyzeteket. Úgy érzem, ehhez is kellő érzékenységet adott az Úr.”
Teológiát végzett lányát, Ildikót és gyógypedagógus fiát, Pétert is a hit örök igazságai felé próbálta terelni, s már a két unoka, az ötéves Ági és a tizennégy hónapos Samu is érzékeli a reggel és este közösen elmondott, „gyertyafényes” imák varázsát. Csilla második férjét, Károlyt is Istennek köszönheti. Nyugalmával, bölcs derűjével, józanságával kiegyensúlyozottabbá teszi a mindennapokat, s kisközösségi imatársként is hatékony segítője a szolgálatban.
Úgy érzékeli, az eddigieknél sokkal nagyobb szerepet kellene kapniuk a szolgálatban a világiaknak, hiszen kevés a pap, a hívek pedig bátrabban vállalhatnának lelkigondozást. Fiatalok vagy idősek, hívek és keresők között, betegágy mellett vagy éppen börtönben lévők karéjában. Abban bízik, Ferenc pápa is efelé kormányozza majd az egyház hajóját. „Krisztus örömhírét kell hirdetnünk, s minél szélesebb körben – véli –, akár alkalmas, akár alkalmatlan. Jézus itt van közöttünk, csak észre kellene venni. Én boldog vagyok, hogy az évtizedek múltával folyamatosan érett, mélyült a vele való égi-földi párbeszéd. Ő az egyetlen reményforrásom.”
A nagyböjtről is beszélgettünk. Csilla azt tapasztalja: a rendszeres szentségfelvétel és az ima mellett a böjt rendkívül hatékony eszköz abban, hogy megtisztuljanak gondolataink, és alázattal odaforduljunk Isten felé.
Fotó: Hetesi Zoltán
