Örömhírnök egy zárt világban

A somogyhárságyi plébános – aki a média iránti ellenszenve miatt legszívesebben kosarat adott volna e sorok írójának –, tizenkét, igézően szép környezetben lévő, apró falu pásztora, s a nyáj között a magyarokon kívül svábot, hollandot, belgát, svájcit, németet, cigányt is találunk. Mindegyikükkel keresi a közös hangot; mindegy, hogy penészes templomfalak között, új ruhára váró kápolnában, iskolában, polgármesteri hivatalban vagy kultúrházban kell beszélnie az isteni irgalomról, a soha meg nem haló reményről, a ránk mért szenvedésről, a közösségben és a hitben rejlő erőről, amely megsokszorozhatja energiánkat, s talán még hegyeket mozgatni is képes.

 

Attila atya szerint a szórványban kapott kegyelmi állapot pupillaérzékenységűvé formálja a papot. Rendkívüli empátiával látja a rábízottak kilátástalanságát, a munkanélküliségből, a pénztelenségből és az elkeseredettségből eredő, szánandó állapotát, amit egy virágzó plébánián lehet, hogy észre sem venne. A compassio, az együttszenvedés alapkövetelmény, a convivium, az együttélés, az együtt lélegzés lételeme egy papnak. Úgy fogalmaz: „Ha nem azt fájlalom, ami nekik fáj, akkor Faludyval New Yorkban sirathatnám honvágyba álcázott idegenségemet.”

Egy ideig abban bízott, hogy hamarosan máshova helyezi püspöke, de miközben erre várt, megszerette a helybelieket. Naponta érzékeli, milyen jól érzi magát közöttük a folyamatosan itt élő Mester. A plébános szerint Somogyhárságyon elemében lenne Kassák is, aki ezt írta: „Hozzám szakállasan és vakolatlan érnek el a csodák.”


Attila atya mottónak tekinti e lírai sort, mert tudja: Isten mindenütt képes dédelgetésre, és azt is lehetővé teszi, hogy szolgája és szolgálója a sebeket újonnan benövő hámszövet különleges érzékenységével észlelhesse a piciny csodákat. A durva emberi lelkek, a brutális bűnök mögött szerencsére szüntelenül megjelenik a halkan körüljáró Mester.

 

Szolgálatában is megnyilvánul az isteni szándék, hiszen nem hagyta, hogy állatorvos legyen belőle, mint aminek készült, és azt sem, hogy összekösse életét szerelmével, hiszen jelen volt életében a nagy Ő. A gyulafehérvári kisszemináriumban érte a „végzetes” hívás; György Tibor atya, aki jelenleg Marosvásárhelyen plébános, életével mutatott neki példát. Kénytelen volt tudtára adni kedvesének: oda a közös álom, a tervezett frigy, a kísértő vágy, a derűs családi élet. Papnak hívja az Úr.

Nem ment könnyen az elválás, de Isten ebben is segített. S mivel pappá szentelése előtt megismerhette a szerelmet, így beszélni is tud róla a kamaszoknak, az egyetemistáknak, a házasodni készülőknek, akik rendszeresen felkeresik az ország különböző pontjairól. Vagy a cserkészeknek, akik olykor megszállják a somogyhárságyi plébániát. Azt mondja, sajnálja azokat a kispapokat, akiknek kimarad az életéből a szerelem; a hiteles tanításnak javára van a megélt, mindent átforrósító érzelem. Csakúgy, mint a barátság, amely különös ajándék a szolgálatban. Főleg, ha az ember egy ilyen zárt világba kerül örömhírnöknek. Távolságtartó, ám tisztelettudó nép lakja ezeket az apró falvakat. Legalább másfél év telt el addig, míg asztalukhoz engedték a hívek Gyergyóditróból való papjukat. Ma már azonban a nem rendszeres vallásgyakorlók is így beszélnek róla: ő a mi atyánk…

Lelkipásztoruk a „szerverközpontként” is működő kocsmában kezdi a napot egy gőzölgő fekete mellett. Körötte van a polgármester, a falugondnok, a gyermekvédelmis, az erdész, hogy megosszák egymással, ki hova indul, mit intéz. Megbeszélik azt is, honnan lehet támogatást kérni a templomfelújításhoz, kik sütnének-főznének szívesen az igencsak lerobbant plébánián táborozó cserkészeknek, mint ahogy arról is szó esik: a gyászoló családnak nincs pénze a temetésre. A kollektív bölcsességnek köszönhetően általában helyes döntés születik.

Attila atya két iskolában tanít hittant. Ösztönöz a tudásra, a tisztaságra, a helyes életvezetésre, az igényességre, s a fiatalokat gyakran faggatja az elkövetett bűnök indítékáról. Próbál minél több „minőségi időt” szánni a hozzá fordulókra – hiszi, ilyen lesz a jövő egyháza –, és a beszélgetésekből, közös imákból maga is rengeteget tanul. Természetesen Kádi és Náni nénire, Pista bácsira is van gondja, mint ahogy a hozzá rendszeresen leruccanó, vágytalanságban szenvedő egyetemistákra is, akiknek egy része nincs tisztában azzal, hogy bűnben él; oly élvezettel harapdálja a zöld almát, azt hiszi, ilyen íze van az érett gyümölcsnek is…
Ottléte alatt különösen megkedvelte a svábokat, hiszen üldöztetésükben hasonló sors jutott nekik, mint a székelyeknek. Maga is büszke a helytállásukra – „semmiért vesztek el álmok” –, egyszerű, tiszta, mély hitükre. Beszámolóikból azt is megtudta: egyikük ifjú férjként nem asszonyával, hanem a börtönben töltötte a nászéjszakát, mert a hatvanas évek közepén rendezett lakodalmukban jókedvében németül énekelt.

Amikor a lelkipásztori örömforrásokról faggatom a tüzes tekintetű plébánost, azt mondja, ritka ajándék. Arra törekszik, hogy még érzékenyebben forduljon hívei felé. Csak így veheti észre az Isten küldte, „szitáló, halk szirom-csodákat”. Hálás viszont azért, hogy kispapként a néhai balatonlellei Kovács Imre atya lehetett a lelkivezetője, hogy „tesóként” tekinthet paptársára, a szentbalázsi Bálint Gáborra, hogy káplán korában Wirth János siófoki plébánostól megtanulhatta, mily fontos a liturgia minden mozzanata, és a szentség alapanyagainak tisztasága. Balás Béla püspök atyától pedig a magával ragadó szentbeszédek stílusát leste el, és azokat a szóképeket, szimbólumokat, amelyeket a főpásztor oly élvezettel használ homíliáiban, körleveleiben és könyveiben is.