Örömhirdetés–ma

Az emberi közösségek számára tehát egyszerre jelent védelmet és veszélyt a lekerítettség, a körülhatároltság. Senki sem tagadhatja, hogy valamilyen módon szükség van rá, hisz az identitás azt is jelenti, hogy önmagamban egész s a többiektől elkülöníthető vagyok. Ám ennek túlhangsúlyozása oda vezethet, hogy míg a házon belül „jól elvagyunk”, mindaz, ami a házon kívül van, már kevéssé érdekel bennünket. Alois Müller svájci teológus írt egy könyvet ezzel a címmel: Kereszténység – Gettó vagy kivonulás? A cím utal arra, hogy az egyházat jelölő görög szó: ekklészia a kihív (ekkalein) igéből ered. Az egyház a kihívottak csoportja, gyülekezet (a szó eredeténél azt a görög szokást találjuk, hogy a népgyűlést a város falain kívül tartották: a szavazati joggal rendelkezőket kihívták a városból a gyűlésre). Jézus mondja: „Ha a világból valók volnátok, mint övéit szeretne benneteket a világ. De mert nem vagytok a világból valók, hanem kiválasztottalak benneteket a világból, gyűlöl benneteket a világ” (Jn 15,19).

Ám Jézusnak van egy másik mondata is, amely ugyancsak az utolsó vacsorán hangzik el: „Nem azt kérem tőled [Atyám], hogy vedd ki őket a világból, hanem hogy óvd meg őket a gonosztól” (Jn 17,15). Tévúton jár egy olyan kereszténység, amely kiválasztottságát, identitását úgy szeretné értelmezni, hogy elkülönülve a világtól szünet nélkül bekiabál, hogy „a világ” mit csinál rosszul, miben téved, mit ront el. A gettót a kivonulástól, a szektát az egyháztól épp az választja el, hogy miként tekint „a világra”, a többiekre. Ha a kivonulást, a kiválasztottságot úgy fogja fel, hogy ez az öntudata kontraszt, inspiráló feszültség, s a bibliai értelemben vett „ellentmondás”, a változás, a másmilyen élet, a prófétai szembenállás forrásává válik, akkor jó irányba tapogatózik. Ugyanis az ilyen hozzáállás alapvetően elkötelezett: Isten felé – és (értsd jól) a világ felé is. Nem önnön túlélése, sikere izgatja, miközben eltér a nem hívőtől, a másként gondolkodótól (ez egyfajta káini magatartás lenne), hanem átérzi: Isten kihívott, kiválasztott, de ez azt jelenti, hogy amit átadott, azt nekem is tovább kell hirdetnem. A kivonulás nem gettó (jól elvagyunk idebent), hanem fáradozás azon, hogy minél többen meghallják a kiválasztó Isten üzenetét.

Hans Waldenfels
német hittudós Krisztus mintájára próbálja értelmezni a kereszténység és a világ, a kultúra kapcsolatát. Az isteni és emberi természet kapcsán a khalkedóni zsinat dogmája úgy fogalmaz, hogy e kettő „keveredés nélkül és elválaszthatatlanul” van jelen Jézus Krisztusban. Ekként kell léteznie az egyháznak is: keveredés nélkül (nem feloldódva az adott korban, nem elvtelenül idomulva minden elváráshoz) és elválaszthatatlanul (nem gettósodva, a valóság „mellett” élve). Tulajdonképpen az új evangelizáció sikerének is ez a nagy kihívás a kulcsa: ahhoz, hogy megszólítsak, egyszerre van szükségem arra, hogy mást mondjak, mint amit a világ harsog, legyen bennem bátorság kontraszttá válni (ha mindenben idomulok és alkalmazkodom, akkor mivel szólítok meg, mire hívok meg?); ugyanakkor tudjak érzékeny és felelős lenni a másik emberért, a világért (érezzem, hogy hitbeli kötelességem a törődés, a belső vágy, hogy átadjam az evangéliumot mint az élet igéjét).

Hát őrzője vagyok én a világomnak? Ki más lenne az, ha én nem vagyok?