– Ez okozhatja azt, hogy túlzott magabiztosságában önmegváltó elképzelések kerítették hatalmukba az embert?
– Minden bizonnyal ez is nagymértékben hozzájárult. Az értelemnek, az intellektusnak mintha két képessége lenne. Az egyik az ész, a ráció, a másik az értelem, a mens.
Egy kisdiák valami butaságot követ el példamegoldás közben. Erre a tanár azt mondja neki: használd az eszedet! Soha nem azt mondja: használd az értelmedet. Az értelem ugyan is másra való: a végső okra és a végső célra kérdez rá.
Mindinkább a ráció került előtérbe – a felvilágosodásban a rációt, a racionalizmust ünnepelték. Lehet ünnepelni, de táplálásába nehogy belehaljon ikertestvére, az értelem. Az értelemnek a létezés csodálata, kutatása a sajátos területe.
– A dolgok milyensége és minősége kutatható, matematikailag leírható. Kant óta az erre épülő tudományfilozófiai meghatározást használjuk.
– És ez nagyon fontos nekünk. Úgy tudjuk kézbe venni a világot, ha megismerjük a dolgok természetét. Közben azonban nem vesszük észre azt – mintha nem lenne lényeges –, hogy a dolgoknak van egy mindennél fontosabb és izgalmasabb tulajdonságuk, amit nem lehet matematikailag leírni. Az, hogy léteznek.
Csoda, hogy létezik ez a világ! Ennek a csodálatában élt az ókori, a középkori ember, s néha talán még a mai ember is. Ebben segítenek a művészetek is. Nagyon nagy veszélyt jelent, ha természetesnek vesszük a dolgok létezését. Pedig éppen ez az, ami nem természetes. Hogyan képződik az eső, miként támadnak a szelek, vagy melyek a mozgás szabályai – ezek a dolgok természetéhez tartoznak. De ettől egészen más kérdéseket vet föl puszta létezésük.
Gondos-Grünhut László – az 1903-ban Baján született gondolkodó, aki felnőttként a kereszténységet választotta, s katolizált – A semmi és a lét című írásában a csodálkozásról, a rácsodálkozásról beszél. Kevesen teszik ezt. Pedig a gyerek ezzel kezdi. Rácsodálkozik a világra, a mindenségre. S mi azon csodálkozunk, miért csodálkozik mindazon, amin semmi csodálkoznivaló nincs. A gyerekben a természettudományokkal leírható dolgok csodálatot keltenek. Mert van mögöttük valami (a létezés) – ezt érzékeli az emberi szellem, a gyerekben is működő intellektus –, s azt érzi, azt csodálja, hogy a dolgok vannak.
A csodálkozás lényege: miért van ez a világ? Gondos-Grünhut azt mondja: ha nem lenne semmi, az egész anyagi világ, a Föld sem, mi sem léteznénk – ez volna természetes, érthető.
– A semmi tehát érthető. S az érthető kevésbé, miért van valami?
– Az emberi szellemnek az a tulajdonsága, hogy képes ránézni a semmire; jelzi, hogy tudja, mi a semmi: a lét totális hiánya. Ha így van, az emberi szellemnek itt nincs tovább kérdése, az ugyanis logikus lenne, ha semmi nem lenne. Ám ha csak egyetlen porszem is létezik – márpedig létezik –, az máris nagy problémát okoz.
– Annyiban, hogy föl kell tennünk a létezésével kapcsolatos kérdéseket.
– Igen, a semmi helyett tehát van valami. A semmi rettenetes szakadéka fölött ott áll a Létező, s benne legyőzetett a nemlétezés. Számomra itt kezdődik a karácsony. A Teremtőnél kisebb istennel nem kell foglalkozni. Nem érdemes.
Gondolkodásunk sokszor megáll, mielőtt eljutna a lényegi kérdésig. Az egyik természettudós könyvében ezt olvasom: a semmiből ostorszerűen csavarodik ki a létezés. Ez logikátlan.
– Az ember csak az emberből – önmagából – képes kiindulni. Hogyan jut el így a Létezőhöz?
– Éppen annak a képességének a segítségével, amellyel meg tudja ragadni azt, hogy létezésünknek nem szabadna lennie, ez önmagában egy megokolatlan létezés. S minél nagyobbra tartjuk a nemlétezést a létezésnél – iszonyatos a szakadék a kettő között, nincs átjárás –, annál nagyobb az az erő, az a Valaki, aki a létezést létrehozta.
– Martin Heidegger filozófus – a Sein und Zeit, a Lét és idő szerzője – különbséget tesz a lét és a létezés fogalma között. A hívő ember hogyan fejezi ki ezt? A lét Isten, a létezés a világ? Anélkül, hogy a kettőt szembeállítaná, immanenciáját tekintve akár összemosná, vagy akár elkülönítené egymástól?
– A hívő ember így fejezi ki: kezdetben teremté Isten az eget és a földet, tehát mindent. Ezzel indul a Biblia. Az a Valaki, akiről szól, a teremtő Isten, aki pedig olvassa, az ember.
Nem kell hivatalosan, egyetemet végzett filozófusnak lennünk ahhoz, hogy odafigyeljünk a létezés csodájára, s elgondolkodjunk ezen – kötelező ezt megtennünk! Kikerülhetetlen! Segít emberré levésünk folyamatában. Az egyik egyházatya fölteszi a kérdést: milyen az Isten? S azt válaszolja: – Mutasd meg nekem a te emberedet, s akkor megmutatom az istenedet.
– Ez oda vezet, hogy szembesülnünk kell az emberről vallott fölfogásunkkal. Milyen emberképet hordozunk magunkban?
– Ha úgy gondoljuk, hogy az ember kizárólag ennek az anyagi világnak bonyolult fejlődési formája, pusztán ennyi, semmi más, akkor zárt rendszerben gondolkodunk, ahol nincs szükség semmiféle teremtőre. De akkor miért kényszerül az emberi szellem mégis arra, hogy föltételezze Istent, sőt keresse őt, és tudjon róla?
A Biblián kívül az összes vallás, valamennyi filozófia és világkép ugyanarra a kaptafára épül föl: panteista. Zárt rendszerként ragadják meg világunkat.
– Gödel, a híres matematikus fogalmazta meg a tudomány nyelvén: minden zárt rendszerben feltehető olyan kérdés, amelynek igaz vagy hamis voltáról a rendszer keretein belül nem adhatunk választ.
– A zárt rendszerben gondolkodók tudatában, ha megjelenik isten, az is ebben a zárt rendszerben kavarog valamiképpen, mint ahogyan az ember is, aki földíszíti ezt az istent, megadja neki az istenségnek járó jogtalan tulajdonságokat: hogy örökkévaló, hogy mindentudó és mindenható, egy szóval: ő a nagy mindenség.
– El kell olvasnunk a különböző korok és különböző népek mitológiai irodalmát… S azt látjuk, hiába beszélnek istenről, mégis a materializmus talaján maradnak.
– A materializmus eredetileg nem ateista volt, hanem panteista. A kényszeredett ateisták is – akiknek negyven évig azt kellett mondaniuk: nincs Isten – végső soron panteisták voltak. Fölruházták ezt a világot – az anyagot – az istenség minden attribútumával, pedig ezt egyetlen tudomány sem képes bizonyítani. Teljességgel ingyenes állítás, hogy az anyag örökkévaló, mindentudó és mindenható, minden neki köszönheti önmagától való létezését.
Sokatmondó és elgondolkodtató, hogy amikor már nem volt kötelező az ateizmus, az ateisták panteisták lettek. Sok kereső ember is beleszédült ebbe. Vad, ösztönös, panteista vallási világ vesz körül minket, önmegváltó, végül is automatikus igénnyel. Örök körforgás, örök visszatérés mutatkozik meg ebben. Úgy gondolják, a szellemi energiák is ennek a világnak a részét alkotják. Erre mondja Pilinszky: a teremtés ólnál is szűkösebb. S ez az ólnál is szűkösebb világ kezd fojtogató lenni.
– Ugyanakkor az ember bizonyosságot szeretne kapni a létezésére vonatkozó végső kérdéseket illetően…
– A mai zavaros panteizmusba – nem a nagy panteista vallásokról beszélek, mint például a buddhizmus – tudatosan belekeverik régi vallások elemeit, így szinkretista egyveleg jön létre. Bocsánat a kifejezésért, de az ilyen szecskával nem lehet párbeszédet folytatni. A nagy vallásokkal lehet. Amikor India olyasmit érez, hogy ami van, az nincs – nem azt érzi- e ezzel, hogy a létezés a nemlétezés fölött lebeg, s hogy mennyire törékeny?
A korunkat átszövő sok-sok szellemi betegséget nemcsak biológiai eredetre vezetem vissza, hanem arra a létezésbe való bezártság élményre, amely bolonddá tesz. Egyszer csak azt érzi az ember – mert az emberi szellem akkor is működik, amikor nem működik, az ember akkor is gondolkodik, amikor nem gondolkodik –, zárt világ veszi körül, amely olyan, mint egy vasbeton bunker: nincs ajtaja és ablaka. De nagyon nagy. S ebben a nagy világban, az univerzumban keresi, nincsenek-e másutt is értelmes – talán az ő létezésére is választ adó – lények.
– Elkeseredett törekvése ebben a zárt rendszerben valamiféle istenkeresésre irányul…
– Igen, az említett panteista szellemben. Fokozza a zűrzavart, hogy valakit keresnek a világban, pedig ez a világ nem valaki, hanem valami. Megvilágosodásnak, ősevangéliumnak nevezem a magam számára, s ez az igazi karácsonyi élmény: örömmel jelentem, a világmindenség két helyütt ki van lukadva!
Van rajta két rés. Az egyik, amelyről beszéltünk, a létezés. Önmagában, belülről nem lehet megmagyarázni az egész rendszer – amit világnak nevezünk – létezését. Ez logikai kérdés.
A másik rés az ember. Az, hogy szabad vagyok. Tehát személyiség.
– A szabadság fogalmát ezerféleképpen értelmezik, fogalmi zűrzavarral, a megkülönböztetés képességének hiányával gyakran találkozunk. Mit mond a keresztény szabadságfogalom?
– Nézzük ezt a sokszor elhangzó kérdést: mennyire vagyok szabad? Értelmetlen így föltenni, hiszen nem létezik numerikus adatokkal, részszerűen – méterben, kilóban – kifejezhető szabadság. Ha egy kicsit szabad vagyok, végtelenül szabad vagyok. Ezt senki sem tagadhatja. Aki tagadja, az embertelen. Ez ugyan is ahhoz a gondolkodáshoz vezet: Hitler és Sztálin nyugodtan gyilkoljon tovább, mert ők sem teljesen szabadok, tehát azt kellett tenniük, amit tettek.
Ha valaki azt állítja, hogy az ember nem szabad, azzal tulajdonképpen azt mondja, az ember egyfajta gép. Ebből pedig az következik: nem lehet számon kérni rajta a rosszat, s megdicsérni a jó cselekedeteit.
Ha az ember szabad, szembekerülünk a következő kérdéssel: ebben a világban semmi sem szabad. Szervezetemben semmi sem szabad: egyetlen sejtem, sejtem atomjai, a szubatomális részek, szerveim működése sem – én mégis szabad vagyok. Ennek az énnek viszont nem ebből a világból valónak kell lennie. A személy az, aki azt a bizonyos lukat üti a világmindenségen.
A keresztény szabadságfogalom ebben különbözik a divatos, sokszor használt szabadságfogalmaktól: ezek ki akarják disputálni, hogy mégsem szabad az ember, vagy pedig isteni szabadságot tulajdonítanak neki. Tehát teremtőképességgel ruházzák föl. De hiszen ez tragédia! Az ember nem tud teremteni! Az ilyen akarat átkódolja az ember alapvető vonásait. Meg akar változtatni mindent, mert úgymond joga van hozzá. Ennek elborzasztó hatásait látjuk mindennapi életükben. S ezek a rossz szabadságfogalmak – sokszor ki nem mondottan – belesugározódnak a keresztény szabadságfogalomba.
–Tehát mi a keresztény szabadságfogalom lényege?
– Miután láttuk, hogy kell lennie annak, aki a nemlétezésből előhívta a létezőket, ezek után rákérdezhetünk az emberre: ki az ember? Isten a maga képére teremtette. Isten szabad, de nem tud rosszat tenni. S akkor a szabadság nem választási képesség a jó meg a rossz között, hanem valami más. Úgy fogalmaznám meg: a szabadság a szeretőképességünk azon alkotóeleme, amelyet ha kiveszünk szeretőképességünkből, nem tudunk szeretni.
Szabadságunk úgy működik, hogy Isten létkapcsolatba teremtette önmagával az embert. Köldökzsinórral az ő létére vagyunk kötve. Ez a megszentelő kegyelem. A mi kis szabadságunk Isten szabadságában működik, ezért végtelen.
Ha a változó világban elszakítjuk az Istennel való kapcsolatunkat, akkor megbetegednek a nagy emberi képességek, elsősorban a szabadság. S ez már nem működik feltétlenül jól, nem látjuk okvetlenül helyesen, hogy mi a jó és mi a rossz. Isten mindentudásával tudja: teremtménye választhat valamit, ami nem érték, de ez nem jelenti az isteni szabadság korlátozását, hiszen ő nem tud rosszat tenni.
Itt van a názáreti Jézus. Kigúnyolják, leköpdösik, ütik-verik. Fáj neki, jobban fáj, mint nekünk. De elindul benne egy reakció, egy isteni reakció, ugyanis ő öröktől fogva az Atyára irányul istenségében és fogantatása óta emberségében is, így képtelen visszagyűlölni, s egyre jobban megszánja bíráit és kínzóit: mi lesz veletek?
Ez az irgalom. Ezt adja meg Isten a keresztényeknek az újjászületés szentségében – a keresztségben –, csak gyakran elnyomjuk ezt az új életet, amely meggyógyítja a megbetegedett szabadságot, és megadja, hogy úgy tudjunk szeretni, ahogy Krisztus szeret minket.
Íme tehát a szabadság kérdése, amely rést üt a világon. Ezért a nagy csata nem egészen ott folyik most, ahol esetleg gondoljuk. Nagy erkölcsi gondok kerülnek elő, igen, nagy bajok vannak ezen a téren, de mégis a szabadság az alapvető kérdés. Éspedig az: honnét van ez a szabadság? Honnét van az ember, a személy szabadsága?
Erre kell keresnünk a választ, erre világít rá a karácsonyi születés fénye. Isten teremtő hívással személyként szólította meg az állatot, s ezzel abban megteremtette a személyt, az ént. Hogy képes legyen vele személyes kapcsolatba lépni. A kőre rászól, hogy legyen kő, s azért kő. A növényeket növényekként szereti. Az embert pedig úgy szereti, hogy valaki; hogy a társa, akivel személyes kapcsolatra léphet, és így meg tudja vele osztani az ő belső életét. Az Atya mindezeket az ő megtestesült fia, Jézus Krisztus által teszi a Szentlélekben. A karácsony mindezt egybefoglalva ünnepli.
Fotó: Cser István
