Fotó: Lipovszky György
Úgy is nevezhetném ezeket a képeket: a téma kínálta giccs kísértéseitől távoli, „levendulalélektani” tanulmányok, amelyek egyikén-másikán régi épületek s a levendulaültetvényeket hűségesen őrző, magányos fák is felbukkannak. A tanyaházak láttán a brit sikerszerző, Peter Mayle itt játszódó, méltán világsikerű Provence-regényfolyama ugyancsak az eszünkbe juthat, továbbá egy 2016-ban megjelent magyar könyv, Bauer Barbara Elsuttogom százszor-ja, amelyben egy Budapestről falura költőző fiatal műfordítónőt egy, még az idős hölgy hagyatékából való, sőt, általa készített levendulaolajos üvegecske szétfolyt tartalma segít meghonosodni a nemrég meghalt nagymamájától örökölt, fehérfalú házban. Az illat egy kicsit az élők világába is visszavezeti a kedves halottat; mintha ott járna-kelne az unokája körül. A levendula egyébként sokak számára hasonló élmény. Magam is jól emlékszem, hogy a hatvanas-hetvenes években a nagymamám mindig – bevallom, az ifjabb nemzedék orrának már akkor túl tömény – 4711 nevű kölnit kért külföldi vásárfiaként.
Jómagam ugyan csupán a provence-i levendulamezők két „unokatestvérével”, az Oxford környékivel és a tihanyival keveredtem közeli barátságba, de az angol Yardley-féle levendulaszappan mellett többször kaptam azért Frankhon híres-nevezetes Roger-Gallet márkájú remekéből is…
Sokszor eltöprengtem azon – bár a levendulás kávénak, csokinak és más édességeknek nem vagyok a barátja –, miért ragaszkodunk mi, a XXI. század gyakran zaklatott emberei a levendula látványához és illatához. Érzésem szerint elsősorban azért, mert ez a törékeny, finom szépségű növény: maga a nyugalom. Másrészt – s ez nem „lila” pszichológia, hanem maga a valóság: a levendula igazi társas lény, képeken és a valóságban is akkor hat ránk igazán, ha mezőnyi, de legalábbis jókora bokoronyi van belőle. S végül, de nem utolsósorban: a levendulák szerények, nem vetélkednek, nem akarják túlharsogni társaikat.
Beszélhetnénk még a levendulaolaj szépítő és feszültségoldó hatásáról, s a becses növény egyik prózaibb erényéről: hogy zsákocskákba morzsolva-varrva (no, ilyenem volt azért, családi ajándékként, az „igazi” provence-i fajtából, de készítik-árusítják mifelénk is!) finom illata átjárja a ruhaneműt és – állítólag – elűzi a gonosz és mohó molyokat. De elég is a szófia beszédből: gyönyörködjünk együtt Lipovszky György páratlan szépségű, s a levendulák nyelvén nagyon értő képeiben. Legyünk bár magunk is otthonosak Provence-ban, amely többek között Levendulaország is – vagy csak ottani barangolásokra, illatkóstolókra vágyakozók!
