1948-ban ezeket államosították, két évre rá a szerzetesrend működését is betiltották. A rendszerváltozás után időről időre újabb épületrészeket kaptak vissza a nővérek, a komplexumban ma a Szent Erzsébet Középiskola, Óvoda és Általános Iskola működik, több mint ezer diákkal. A rend a fenntartó, de a csekély utánpótlás miatt csak egy nővér dolgozik hitoktatóként az általános iskolában, egyébként civil tanárok tanítanak – és igyekeznek őrizni a régi szellemiséget. Hogy milyen sikerrel, az igazán majd évtizedek múlva derül ki, talán egy hasonló öregdiák- találkozón, mint amilyet május 29-én tartottak az 1948 előtt itt tanult növendékek. Zalán Katalin Luciana nővér, aki ma újra itt él, 1935-ben, kisgimnazistaként került az intézetbe. 1943-ban érettségizett, és utána maga is belépett az irgalmas nővérek rendjébe. A rendszerváltás után tartományfőnökként szervezte az újrakezdést.Húsz-egynéhány, jócskán nagymama korú hölgy és ugyanennyi, többnyire náluk is idősebb apáca ült a zárdatemplom padjaiban. Gaál Endre nagyprépost mutatta be a szentmisét, melyben imádkoztak volt tanáraikért, iskolatársaikért, majd a régi alma mater egyik nagyobb termében beszélgettek és örültek egymásnak a régvolt diáklányok, akik a polgári iskolát, a gimnáziumot vagy a tanítóképzőt végezték e falak között. „Nagyon jó hangulatú iskola volt ez” – meséli Luciana nővér a saját, itt töltött diákkoráról. Negyvenketten kezdték, és tizennyolcan érettségiztek nyolc évvel később, mert „a jó hangulat mellett azért komoly követelmények is jellemezték az iskolát” – kapcsolódik be a beszélgetésbe Návrády Kálmánné, aki az állami biztosítónál dolgozott évtizedekig, és büszkén említi, hogy három gyermekétől öt unokája van, és hamarosan megszületik a negyedik dédunoka. Régi tanáraik emlékét idézik, köztük Bartl Lőrincét, aki a hittant tanította, akinek humora még most is mosolyra készteti őket. – „Jó szellemű iskola és osztály volt a miénk – folytatja a leendő négyszeres dédnagymama –, amint lehetett, boldogan jöttünk az évenkénti találkozókra, melyeket Kati szervezett nekünk” – mutat a kedvesnővérre. „Most csak mi ketten vagyunk az osztályunkból, többen »igazoltan hiányoznak«, és sokan már végleg. Fogyunk, de ez az élet rendje…” A kedves élmények mellett szóba kerül, hogy voltak olyanok is, akik az évtizedek alatt ezért-azért távol kerültek attól a szellemiségtől, amelyben itt nevelkedtek. De a többség hűséges maradt – teszik hozzá –, „őriztük a lángot”. Németh Mária aranydiplomás matematika- kémia szakos tanárnő is itt végezte a polgári iskolát, és kezdte a tanítóképzőt. Diplomáját azonban már az államosított intézetben kapta meg. Szeretettel említi polgári iskolai osztályfőnökét, Teodóra nővért, és képzős tanárait is, akik „nemcsak a tantárgyukat tanították, hanem emberségre nevelték a rájuk bízottakat…” „Harmincöt éven át ott taníthattam, ahol diák voltam. Elmondhatatlan megtiszteltetésnek és felelősségnek éreztem ezt. Abban az időben más szellemiség uralkodott ugyan a falak között, nem lehettem biztos benne, hogy sokáig megtűrnek itt engem és a hozzám hasonlókat – ezért a hatvanas évek elején a szaktanári képesítés megszerzése után kitanultam a cukrászmesterséget is – de végül is innen mehettem nyugdíjba…” Németh Máriában – sokak mellett – e sorok írója is máig tiszteli és szereti egykori tanárát. Aki egészen más időben és körülmények között is azt a szellemiséget – derűt, szigorúságot és emberséget – képviselte, amelyre ugyanazon falak között őt is nevelték.
