Méregfa, csapfa, halálfa és ördögfa elnevezése mérgező hatására utal. A piros magköpeny kivételével ugyanis a növény valamennyi része – még a fűrészpora és a pollenje is – taxin nevű alkaloidot tartalmaz, amely az ember és a páratlan ujjú patások (különösen a lovak) szervezetébe kerülve halálos mérgezést okozhat. A páros ujjú patások, például az őz és a szarvas viszont bátran lehánthatja e faj törzsét, és rághatja a hajtását. A taxin kivonatából előállított taxolt az utóbbi évtizedben a rákos betegségek elleni küzdelemben alkalmazzák.
A szakemberek választása azért esett a tiszafára, hogy elősegítsék ősi élőhelyeinek hatékonyabb megőrzését. Ma már főként csak a nehezen megközelíthető, meredek lejtőkön, árnyas, sziklás hegyoldalakon találhatunk rá tíz-tizenkét méter magas példányaira. Hazánkban a Bükk-hegységben, az Ómassa és Lillafüred fölötti sziklás részeken és a Bakonyban, Szentgál, Herend és Bakonybél területén él néhány őshonos tiszafa.
Jankovics Marcell A fa mitológiája című könyvében leírja, hogy a tiszafa kemény és rugalmas fájából régen íjat készítettek, s hogy „levelének és magjának mérges volta szabja meg helyét a hiedelmek világában”. Egy ír balladában a halott szerelmesek testét tiszafanyársakkal szögezik a koporsóhoz, de a nyársak kihajtanak, és fává nőve összeölelkeznek, akárcsak a két liliomszál a Kádár Kata balladában. A tiszafa örökzöld növény, akár ezer évig is élhet. Gyakran ültetik sírokra, ám nem a halálra emlékeztet, hanem az örök élet jelképe. A képen látható fiatal példány egy dunaegyházi kert értékes dísze.
Fotó: Lukácsi Pálné