Fotó: Merényi Zita
A nyári táborban egy család, kéttucat önkéntes és a település roma lakói segítségével táboroztatja a mozgalom a mélyszegénységben élő gyermekeket. Különleges szeretettel és figyelemmel veszik körül a zsibongó gyerekhadat. Nehéz megmondani, hányan is vannak, egyetlen adatot tudunk biztosan: látogatásunk napján a konyhán százhatvan emberre főztek.
E. Román Kata gyermekei, Ági és Judit belenőttek a táborba, ma már az egész családdal együtt ők is a szervezők közé tartoznak. A házuk kapuja mindig szélesre van tárva, a kéttucatnyi önkéntes náluk lakik ezekben a napokban. Valahogy így képzelem, amikor egy család kis egyházzá lesz, és a világba kilépő egyházként működik.
A több mint húsz önkéntes között sok a diák: többen a Pannonhalmi Bencés Gimnázium, illetve a budai Szent Imre Gimnázium tanulói. Mások fiatal felnőttek, vallásosak és nem vallásosak. Akad köztük tanár, zenész, hitoktató, görögkatolikus papnövendék és menedzser is. Ki határozott, tapasztalt, ki pedig félénk – talán először van itt, és megijeszti a zsibongás.
De mindenki talál magának feladatot. Itt van a belga szervita testvér, Fülöp atya, s egy kis időre megérkeznek Teréz anya nővérei is, másnapra pedig egy ghánai önkéntes fiút várnak.
A falu roma lakói közül Ilon főz a táborlakókra. Immár hat éve segíti munkájával a rendezvényt, szabadságot vesz ki ezekre a napokra. Ahogy mondja, visszaadja a sok jót, amit a lánya, Kitti kapott gyerekként a táborban. Kitti is ott dolgozik mellette a konyhán, szereti, hogy sok jó ember között tevékenykedhet.
Nagyon jó, ami itt történik: csillogó szemű, szép, kedves és okos roma gyerekeket gondoskodó szeretet vesz körül, s ezáltal észrevétlenül megnyílik előttük egy másfajta út, amelyet sorsukból adódóan valószínűleg csak kevesen tudnak végigjárni, de néhányan igen. S talán mindannyiukban megmaradnak a szép emlékek, Isten szeretetének gesztusai, amelyeket azok közvetítenek feléjük, akik meghallották a hívást, és eljöttek segíteni. Vannak, akik elindulnak az úton: Árpi a Pannonhalmi Bencés Gimnáziumban tanul tovább. Olyan is akad, aki a faluban marad, de nagy terveket dédelget. Mint például Szajkó Tamás, a fiatalokból álló zenekar vezetője. A gyerektábort megelőző háromnapos zenei előkészítő táborban Mata András zenész segítette a tehetségek fejlődését. A tehetséggondozó program a tervek szerint jövőre folytatódik. Tamás tele van tervekkel: „Mindenki arról álmodik, hogy kijusson a romok közül. Szeretném, ha lenne egy saját zenekarunk Kerecsenden, de persze tudom, hogy mindenhez idő és türelem kell – mondja bölcsen, és hozzáteszi: – Ha kikerülnék a rosszból a jóba, minden szegényt megsegítenék.”
Az egyik önkéntes, Tamás, volt pannonhalmi diák, elmondja: örült a hívásnak, amely segített neki abban, hogy ne csak a maga céljait keresse, hanem másokat szolgáljon. Azt is elárulja, hogy először félt a feladattól, és egyfajta kulturális sokkot élt át, de ez a negyedik ilyen tábora, ma már otthonosan mozog a gyerekek között, együtt táncol, viccelődik velük. Elkápráztatja a táborozó fiatalok szépsége és ártatlansága. „Jó lenne megmenteni ezt valahogyan, hogy ne tűnjön el – mondja. – Hogy milyen ez a tábor? Olyan, mint az elveszett mennyország” – teszi hozzá, és azt kívánja, bár sose érne véget.
Hogyan lehet ezt jól csinálni? Amit látunk, az nagy munka és hosszú készülődés eredménye. „Olyan ez, mint amikor át kell jutnunk a jeges, zajló folyón. Mindig csak arra tudunk figyelni, hogyan lépjünk a következő jégtáblára. Ott tehetünk jót, ahol egy kis rés nyílik, és lehetőségünk adódik erre” – mondja Kata, mindenki Kati nénije, a tábor megálmodója.
A héten ő Tollaskonty. A keretmese szerint ugyanis a táborban mindenki indián. Virág, egy bújós, kedves kislány, aki a Szivárvány nevet kapta, minket is gyorsan elnevez. Zita kolléganőm a Hold nevet kapja, én pedig mostantól a Csillag névre hallgatok – gyorsan befogadnak bennünket az indiánközösségbe.
Mindennap más és más feladatot hoz magával. Van bátorságpróba, akadályverseny, hajózás a Tiszán, és megannyi más program, amelyek egyre közelebb viszik a erekeket a célhoz: meg kell találniuk Tollaskonty gyerekkorában elveszett lányát. Eközben rengeteg fontos dolgot megtanulnak: hazafelé menet például zsákokba gyűjtik a faluban elszórt szemetet, és szerenádot adnak azoknak az időseknek, betegeknek, akik nem tudnak eljönni, hogy megnézzék a tábort. Mert a tábor közös ügy, nemcsak a gyerekeké, hanem az egész roma közösségé. A Szeretet Misszionáriusai például az anyukákhoz érkeznek, hogy beszélgessenek velük a problémáikról.
Néhány gyerek vállalkozik arra, hogy elmesélje nekünk az előző napot: jaj, de jó volt; á, nem is féltünk – mondják, miközben felidézik az előző napi bátorságpróba eseményeit. Volt medvevadászat, sötétben tájékozódás és hatalmas tábortűz is. Bárcsak mindennap így telne! – kívánják. Olyanok is akadnak, akik szóban nehezen fejezik ki magukat, de tele vannak élményekkel, és szívesen lerajzolják ezeket. „Vissza kell adni a szegények szájába a szót, mert ha nem birtokolják a szavakat, híján lesznek a méltóságnak” – mondta nemrég Ferenc pápa a nagy olasz nevelő és pap, Don Milani sírjánál.
Nem könnyű vállalkozás visszaadni a szavakat a szegényeknek… S milyen szép és felemelő, amikor sikerül szépen elmesélniük az élményeiket – ezért is lenne fontos, hogy a segítségnyújtás ne korlátozódjon csupán a tábor idejére. Erről beszél Elek Ági, Kata lánya is. Azt mondja, még csak az első lépésnél tartanak, de látják, a pedagógiai módszer sikeréhez elsősorban folyamatos jelenlétre volna szükség. Megfogalmazza, mi is az a nevelési elv, amely a segítők gesztusaiból árad: a gyerekekben ott van az érték, és fontos, hogy megtanulják, miként kamatoztathatják. Ott van bennük a fény, megtanulhatnak világítani. „Világítani fogok” – ma már így nevezik a közösséget, amely a roma gyerekeknek szeretne segíteni. A név szinte magától talált rájuk. Az éjszakai túrához szükségük volt elemlámpára, s egy kis dalocska adta meg az akció szlogenjét és egyben a mozgalom nevét.
Ági azt is megosztja velünk, hogy úgy látja, a keresztény segítőmentalitás gyakran atyáskodó, s ezzel olyan helyzetet teremt, amelyben nem egyenlőek a felek. Pedig az Istennel való kapcsolatunkban mi magunk is azt éljük meg, hogy hetvenhétszer és még annál is többször kapunk új meg új esélyt. Azt szeretnénk, ha ezek a gyerekek is megélhetnék ezt. Nagy emberi feladat megtanulni úgy adni, hogy nem várok cserébe semmit – mondja. – Muszáj tanulnunk a cigányoktól, hiszen azokat a képességeket szeretnénk szeretettel előhozni belőlük, amelyek eleve ott vannak bennük, hogy aztán tudjanak tenni magukért. A gyerekek ugyanakkor tükröt tartanak elénk: milyen apróságok miatt tudjuk boldogtalannak érezni magunkat, ők pedig a semmiből is képesek örömöt meríteni. Életvidámak, és örömük spontán, őszinte, lenyűgöző.
Ez a nap is imádsággal kezdődik a templomban, ahol ismert hittanos dalokat is énekelnek. Kata elmondja, hogy a cigányok istenközeli életet élnek, csak sajnos hiányzik a mindennapjaikból az Egyház állandó jelenléte, a személyes találkozások. A „civilek” – vagyis az ő családjuk és a körülöttük kialakult közösség tagjai – ezt igyekeznek pótolni, de a gyülekezetek előrébb járnak ebben. A falunak sajnos harminc éve nincs saját plébánosa.
Amikor megérkezünk, éppen kezdetét veszi a délelőtti akadályverseny. A gyerekek sok-sok elismerő visszajelzést kapnak, igazán ügyesnek érezhetik magukat. Hiszen ügyesek is, és a „Világítani fogok” csapata ezt az érzést igyekszik erősíteni bennük. Van mocsárjárás, kakukktojás-keresés, nagy sikert aratnak a vizes játékok, és az a feladat is lázba hozza a gyerekeket, amelynek lényege, hogy ki tud két perc alatt több dalt elénekelni. Hittanos és gyerekdalok, népdalok és népszerű roma szerzők dalai követik egymást, itt mind egyetlen kultúra részévé válik.
Tamás után más önkénteseket is megkérdezünk arról, hogy mi vonzza őket ide. Éva is egy közülük. Kiválóan vezeti a játékot, énekli a dalokat, és tolmácsol az indiai szerzetesnővérnek. Kiderül, ő kissé kilóg a sorból, hiszen vallását gyakorló zsidó, ráadásul felsővezetőként dolgozik egy multinacionális informatikai cégnél, ami nem szokványos a segítők között. Elárulja, őt a szervező család hitelessége fogta meg a leginkább. Példájukkal arról tanúskodnak, hogyan lehet nagyon sok ember előtt megnyitni az ajtót, s közben családként is jól működni. Úgy élik meg a hitüket, hogy mindenkinek adnak.
Nem minden segítő érkezett messziről, vannak, akik a helyi közösségben nőttek fel, mint például Szendi. Hétéves korától jár a táborba, ahol mindig szerették, gondoskodtak róla. Most tizennyolc éves, és szeretné továbbadni azt a sok szeretetet, amit kapott. Tapasztalatból tudja, milyen nehéz helyzetben vannak ezek a gyerekek, és jólesik neki, hogy gesztusaival segítheti őket, megnyugvást adhat nekik. „Itt önmagam vagyok, míg máshol mindig magamat nézem” – összegzi bölcsen, hogy mit él át ebben a megszentelt közegben. Megtanulta, hogy megvalósíthatja az álmát, és ezt szeretné megtanítani a kicsiknek is. Elmeséli, amit mi már nem fogunk látni: a tábor végén mindenki sír, a legerősebb, a „legrosszabb” gyerekek is. Hiszen mindannyiukban közös az érzés: bárcsak soha ne érne ez véget!
