„Az életemet kaptam tőle vissza”
Fotó: Merényi Zita

 

Mit kapott a közösségtől, és mi az, ami ott tartja?

– Az életemet kaptam tőle vissza. A hitem „gyakorlatba helyezésének” képességét, és azt, hogy tudjak igazán kérni és hálát adni. Az Úrral való erős, intenzív kapcsolatot kaptam a Cenacolótól, amely az élet, a barátság, a beszélgetések, a munka és a hűség értékeinek felismerésével is együtt járt. A közösség sok reményt, szeretetet, törődést, hitet adott. Megtanított felelősséget vállalni, konfrontálódni a dolgokkal és önmagammal, méltóságteljesnek lenni, kitartani, elfogadni másokat és magamat, helyes önkritikát gyakorolni, és ami a legfontosabb: belém nevelte a „valakivé válni akarást”. Megtanultam, hogyan kell továbblépni, kibírni, tapasztalni, szenvedni, elfogadni, a sebeimet gyógyítani. Egy közösség tagjaként létezni, alkalmazkodni, segíteni, szeretni, elfelejteni magamat, adni és adni. Mert korábban ezek helyett menekültem a függéseimhez. Hogy rájöjjek a problémáim gyökerére, és arra, hogy mit csináltam addig rosszul, sok imára, csendre, elvonulásra volt szükségem. Arra, hogy ne legyen net, tévé, rádió, zaj, semmiféle külső inger.
A csend hozzásegít, hogy többé ne fuss el önmagad elől: vállald a szenvedést, a szembesülést. Ha vállalod, előbb-utóbb megtapasztalod, hogy eső után végül mindig kisüt a nap. Régebben infantilis módon ki akartam kerülni, „meg akartam úszni” a szenvedést. Hosszú időbe telt, míg ez változni tudott. Az idősebb lányok sokat segítettek a tapasztalataik, a továbblépésük történetének átadásával. Kezdetben persze nagyon nehéz volt, de a közösség támogatása, programjai és a többiek mindig továbblendítettek. Nyolc-kilenc hónapba is beletelt, míg túljutottam a legnehezebbjén, de mind­végig, a legsötétebb órákban is erőt adott az Úr jelenléte, és a tudat, hogy már úton vagyok.

Hogyan változtatott a kinti világhoz, a civil élethez és lehetőségekhez való viszonyán a közösségben töltött két év?

– Az átállás nagyon nehéz volt, mert én kinn elég „élvezethajhászként” éltem: állandóan a telefonon, a neten, a Facebookon lógtam, a bulikban, a szórakozásban és minden­nemű pénzköltésben kerestem a boldogságot. Csaknem belehaltam, amikor ezekre már nem volt lehetőségem.
Kezdetben rettenetesen szenvedsz, de aztán elfogadod. Nincs pláza, mozi, színház, bulizás; nem csinálhatod azt, amit akarsz. Ez először őrjítő. De aztán amikor látod, hogy akár balra, akár jobbra nézel, körülötted mindenki ugyanazt csinálja, az erőt ad kitartani. És már csak büszkeségből is azt mondod magadnak: ha ők kibírják, akkor én is kibírom. Nem fested a hajad, nem hordasz ékszert, feltűnést keltő dolgokat. Bent ezek nem fontosak, bár tudom, a világban nélkülözhetetlenek. Bent mindez csak külső máz. A Cenacolóban te vagy fontos és a bensőd.
Ez nem azt jelenti, hogy kínozod magadat: van csoki, süti, puding, gyümölcs: egymásnak sütünk-főzünk. A mediterrán ételek a jellemzők a közösségben. Nem a test elutasításáról van szó, mert a gimnasztika, a futás is a heti rend részei. Nem is a világtól való teljes elzárkózáson van a hangsúly. Időről időre megszavazunk egy-egy gondolatébresztő filmet, közösen megnézzük, és beszélgetünk róla.
A kinti és a benti világ között az a legfőbb különbség, hogy idekint a dolgok: a beszélgetések, a barátságok, a hitélet és az énkép nincsenek a megfelelő értékükön kezelve. Ez egészen más dimenzió.
Bent meztelen a lelkünk. Például ha ott összeveszel valakivel, három napon belül tisztáznod kell vele a kapcsolatodat. Bocsánatot kell kérni, és megosztani vele, hogyan élted meg, ami történt. A közösségben sokkal intenzívebben élsz meg mindent. Kint ez lehetetlen, ott viszont van és kell is rá alkalom, hely és idő. Megtanulni megbocsátónak, alázatosnak lenni, és szeretően segíteni a másiknak nézeteltérések esetén.

Miért könnyebb – ha könnyebb – közösségben gyógyulni, mint kint? Miért jobb bezárkózni, leszűkülni, a lehetőségeket leszűkíteni, hiszen kint a gyógyulás útjainak-módjainak mégiscsak szélesebb „választékából” lehet meríteni.

– Bent csak pár ember vesz körül, és az a feladatod, hogy nekik adj, őket elfogadd, az ő barátjuk, segítőtársuk légy, s ezt hatalmas hittel és szeretettel csináld. A Cenacolo egyfajta „tanuló közeg” is a gyógyulni akaró lélek számára. Egy kétmilliós nagyvárosban erre nincs lehetőség, mert mindenből túl sok van. Bent a minimumra szorítva, de a többiekhez nagyon közel élsz. Aztán amikor már megerősödsz, azt mondják: menj haza pár hétre, konfrontálódj a világgal, próbáld ki magadat, és nézd meg, hol tartasz.

Hogyan viszonyul a szabadság és korlátozás, korlátozódás viszonyához?

– Kint nem voltam szabad, csak úgy hittem. A közösségben szabad vagyok, minden korlát ellenére. Amit belül élsz meg, az a szabadság. Az önként vállalt korlátokra van szükség ahhoz, hogy szabaddá válj.

Mitől fél a legjobban? Van-e bármi, ami elől a Cenacolóba menekült, amitől védelmet remélt általa? Melyek azok a dolgok, amelyektől meg tud védeni ez a közösség?

– A közösség erős védőháló számomra. A félelmem az, hogy kint adott pillanatokban esetleg nem választok jól, és visszaesem, vagy ahogy mondják: újra „megesz a világ”.
Mentálisan csaknem halott voltam, amikor a Cenacolóba kerültem. Két év után is úgy érzem, hogy kell a háló, a kontroll, mert még nem vagyok elég biztos magamban. Már tudom, mi a jó és mi a rossz, de még nem választom mindig, minden helyzetben a jót. Talán soha nem leszek szent, de a közösségtől mindig újra biztatást, erőt és hitet kapok ahhoz, hogy a jó úton járhassak.
A közösség zárt közege ideális az értékek magamévá tételéhez, „begyakorlásához”. Mise, gyónás, munka, szentségimádás, rózsafüzér: ezek megtartanak. Hozzásegítenek ahhoz, hogy átírd az agyadban a programot. Kint viszont rád zuhan a világ, és csak akkor maradsz meg a jó úton, ha már kellően megerősödtél.

Hogyan alakított az istenképén, a vallásosság ismérveit illető nézetein a Cenacolo? Miként tekint a korábbi vallásosságára, istenhitére az elmúlt két év fényében?

– A Cenacolóban mindennap „gyakorlatba helyezed” a hited. A társaim sokszor azt tanácsolták: „Ági, menj be a kápolnába, légy alázatos, hajtsd meg a fejed, s ne nyomd el a hangoddal, »hangos cselekedeteiddel«, az akaratoddal az Úr hangját.” Ez az elején a büszkeségem miatt rosszulesett, bántott és zavart, de aztán rájöttem, hogy nagyon is igazuk van. Így aztán azóta is sokszor bemegyek a kápolnába, és csak hallgatok, ami nagyon sokat segít. Megélem, hogy feltétel nélkül szeretett ember vagyok. A szegénységeimmel, hiányosságaimmal együtt és azok ellenére.
Bent rengeteg lehetőséget kapok arra, hogy a szentírás történeteit összekössem a magam helyzetével, hogy az ige életté váljon bennem. Például van egy olyan program, hogy együtt felolvasunk egy részt a Bibliából, aztán elmondjuk egymásnak, kit hogyan szólít meg. Ez rettentően fontos alkalma a lelki töltekezésünknek, és úgy gondolom, hogy a közösségben a Biblia által sokat fejlődik a hitünk és minden bennünk.

Miért imádkozott legtöbbször két éve, és miért ma? Honnét hová érkezett?

– Akkor leginkább azért imádkoztam, hogy segítsen, gyógyítson az Úr, szeressenek, legyek elfogadott. És azokért, akiket itthon hagytam: a családtagjaimért, egy másik közösségem tagjaiért, a papért és az orvosomért, akiknek a legtöbbet köszönhettem. Ma már legtöbbször hálát adok az imáimban, és azért könyörgök, hogy bocsásson meg nekem az Úr, hogy továbbra is a tenyerében maradhassak. Nehogy elhagyjam, kitartsak mellette, és hű, alázatos szolgája legyek.

Ön szerint mi dönt arról, hogy valaki ott akar maradni a Cenacolóban, vagy újra visszatér a világba? Ez a közösség inkább állomás akar lenni a bajba jutott emberek életében, vagy arra próbál ráébreszteni, hogy valójában a világgal való szakítás az „igazi megoldás”: az egyetlen életállapot, amely az Istenbe olvadást lehetővé teheti.

– Úgy gondolom, ez a közösség csak egy állomás, az érkezők nyolcvan százaléka számára ez egészen biztosan így van. De vannak olyanok is, akik misszióba kerülnek, papi vagy nővéri hivatást választanak, vagy megházasodnak, családot alapítanak a közösségen belül. A közösségben élő társaim többsége és én is úgy érzem, hogy még nekem is sok dolgom van a Cenacolóban, esetleg örökre is benne maradnék. Természetesen minden változhat még, de valami erőset érzek magamban, amit nehezen tudok szavakkal kifejezni. Jó értelemben véve megégetett ott a Jóisten. Biztosan érzem, hogy van valami küldetésem, és még sok teendőm. Erős vágy él bennem arra is, hogy még sokkal többet adhassak magamból.
A többiek most is, hogy itthon vagyok, iszonyúan hiányoznak, és nagyon örülök, hogy nemsokára mehetek vissza. Néha arra gondolok, végleg hazajövök, mert jó állásajánlatokat kaphatnék, élelmiszermérnökként elhelyezkedhetnék. Meglenne a lehetőségem, hogy visszatérjek a „polgári hétköznapokhoz”. Úgy érzem, ez ma már menne – de mintha csak kísértés lenne. Kísértés arra, hogy elmeneküljek a még meglévő gondjaim és a megpróbáltatások elől. Szerintem még nem vagyok kész, a közösség pedig visszahúz: nagyon megszerettem, és hűséges is vagyok hozzá.

Kinek és miért ajánlaná, hogy a Cenacolóba menjen?

– Mindenkinek ajánlom. Számomra nem ez a kérdés, hanem hogy kinek hogyan kell róla beszélnem, hogy megfogjam vele. Hogy hitelesen át tudjam adni, mit tapasztaltam meg. És hogy amikor a közösségről beszélek, legalább egy szikrányit át tudjak adni abból a rengeteg fényből, csodából, erőből, amit én kaptam ott.