Mennyi vágyakozás járja át a világot, mennyi árvaság. Anyák mosolygásában rejtezel, örök Anya, aki tovább szenvedsz vándortársaiddal; a bűn könnyet fakaszt naptekintetedben, hogy végtelen reményt fakasszon, tudtunkra adja a bánatot, melyet megváltó Fiad is érez, s érezteti velünk azt az irgalmasságot, melyet mindketten az emberiségnek szántok a bűn nyomorúsága miatt. Valóság ez, mennyekben történő.
A keresztény író, Mauriac gondolatait kölcsönzöm, amikor hétszáz éves szobor-szépséged előtt, templomhajlékunk otthonában szólok hozzád: könnyeid arra indítanak, hogy együtt imádkozzunk Gyermekedhez, akit tekinteteddel őrzöl, s aki a világra tekint: miránk vigyáz, mert kimondhatatlanul szeret, és szeretsz te is.
Emlékszel a betlehemi csillagteljes éjszakára? A kiszolgáltatott Ártatlanság lelke „nem járt romlásainkon, nem szemlélt többé mást, csak egy korábbi kort”. A Kert korát, melyet elvesztettünk; belevesztünk az időbe, de anyai mosolyod megelőzte az árvaságot, igaz-anyai örömöd szentelte meg rózsatitkodat.
Van aranykapu a számkivetésből, utunkon a kegyelem és a természet testvériesül.
Közbenjáró vagy, Jézus Anyja, az anyákért is, akik születésükkor megkapták hivatásod szelíd virágát.
Segítsd a zarándoktársakat, hogy legyenek vezeklők a világ minden bűnéért.
Isten átéli az ember szenvedését, ami nekünk fáj, neki tövist terem. Égi Anya, sejthetted ezt, és ezért mondhattál igent azon a csendes názáreti órán.
Simeon feltámadásról meg romlásról szólt a templomban; ellentmondásról, mely mindenkit érint, hogy viseljük a keresztet, vigyük a földi tájakon, és veled lépjünk az egyház Szívébe.
