Ünnepelni és misszionálni

II. János Pál pápa 1998-ban (a Dies Domini levélben) még szélesebb értelmezést nyújtott, és ezt XVI. Benedek is magáévá teszi a Sacramentum caritatis enciklikában: a vasárnap dies Domini (az Úr napja), utalással a teremtés művére; dies Christi (Krisztus napja), a feltámadásban és a Szentlélek kiárasztásában történő új teremtéssel; dies Ecclesiae (az egyház napja), az a nap, amelyen a közösség az Eucharisztia ünneplésére összegyűlik; dies hominis (az ember napja), az örvendezés, a nyugalom és a testvéri szeretet napja. Órigenész 240 körül arról írt, hogy az ige a szombat ünnepét áttette arra a napra, amelyen a fény felgyulladt, és ezzel megadta nekünk az üdvösség igazi napját, a vasárnapot; ő, a világ Üdvözítője (miután befejezte teljes művét az emberek között), legyőzte a halált, utat nyitott a mennybe, túllépett a hatnapos teremtésen, és üdvözölte az igazi áldott szombatot, a boldog pihenés napját. Liturgikus konstitúciójában (Sacrosanctum Concilium, 106. pont) a II. vatikáni zsinat a vasárnap keresztény értelmét így foglalja össze: „E napon ugyanis Isten igéjének meghallgatásával és az Eucharisztiában részesedve megemlékeznek az Úr Jézus szenvedéséről, feltámadásáról és dicsőségéről, hálát adnak Istennek, aki őket »élő reményre szülte újjá Jézus Krisztusnak a halálából való feltámadása által« (Pt 1,3). A vasárnap tehát minden ünnepnap őse…”

A keresztény vasárnapnak voltak vértanúi is. A IV. század elején Észak-Afrikában a keresztényüldözők az Eucharisztia ünneplését is büntették. A mai Tunézia területén, Abiténében 304-ben mise közben tartóztattak le keresztényeket. Miért cselekszenek főbenjáró tilalom ellenére? „Sine dominico non possumus!” „Az Úré nélkül nem tudunk! Az Úr ajándéka nélkül nem vagyunk képesek élni!” Most, a XXI. század elején egészen mások az életkörülmények, mások a nehézségek, mások a minket fenyegető veszélyek is. Próbáljuk meg ezt pontos részletezéssel is tudatosítani! A meggyőződés viszont, az életérzés, az életszabály, amelyet teremtő és megváltó Urunk nekünk és kortársainknak mélyen a lelkünkbe akar ültetni, ugyanaz, mint 1700 évvel ezelőtt. Imádkozzunk magunkért és keresztény testvéreinkért, hogy mély gyökereket bocsásson belénk: „Sine dominico non possumus!”

Missziós szándék:

Hogy Isten egész népe, amelynek Krisztus azt a parancsot hagyta meg, hogy menjen és hirdesse az evangéliumot minden teremtménynek, odaadással vállalja a saját missziós felelősségét, és azt a legmagasztosabb szolgálatnak tekintse, amelyet az emberiségnek felkínálhat. Ez a havi szándék szorosan kapcsolódik az idei májusi missziós szándékhoz. Arra emlékeztet a Szentatya, hogy Isten egész népének, minden megkeresztelt személynek van missziós felelőssége. Nézzük ezt egy minket közelről érdeklő szempont szerint. 1844-ben az imaapostolságot egy jelentős missziós lendület hozta létre. Eddigi történetének százhatvanöt évében erős lelki elköteleződéssel kapcsolódott be az egyház evangelizáló tevékenységébe, és ez a lendület, ez az elköteleződés továbbra is folytatódik. A taglétszámról nehéz lenne pontos statisztikát adni; de nem is ez az igazán fontos. Kevés, mélyen hívő és lángoló buzgósággal szerető, imádkozó, törekvő imaapostol is igazán teljesíti a mozgalom feladatát! Elmélkedjük végig, amit II. János Pál pápa írt Redemptoris missio kezdetű enciklikájában (78. szám) az egyház missziós tevékenységébe való keresztény bekapcsolódásról! – A megosztás formái között első helyet foglal el a lelki együttműködés; ez imádsággal, áldozattal, a keresztény élet tanúságtételével történik.

– Imáinkkal kell kísérnünk a misszionáriusok útjait, hogy az ige hirdetése Isten kegyelmével hatékony legyen.
– Szent Pál gyakran kéri (és nyomában a mai misszionárius is), hogy a hívek imádkozzanak érte, és így az evangéliumot bizalommal és meggyőződéssel tudja hirdetni.
– Imáink rászorulnak arra, hogy áldozathozatallal kísérjük.
– A szeretettel elfogadott és Istennek ajánlott szenvedés megváltó értéke magának Krisztusnak az áldozatából származik; ő arra hívja misztikus testének tagjait, hogy osszák meg az ő szenvedéseit, saját testükben teljesítsék be.
– A misszionáriusok áldozatát a hívek áldozatának kell kísérnie és kiegészítenie.
– Azok tehát, akik a betegek lelkipásztori gondozását végzik, tanítsák nekik a szenvedés hatékonyságát, és arra biztassák őket, hogy szenvedéseiket ajánlják Istennek a misszionáriusokért.
– Maguk a betegek ilyen felajánlással misszionáriusokká lesznek; ezt hangsúlyozza számos mozgalom, amely köztük és értük jött létre.
– Pünkösd ünnepét (az egyház missziójának kezdetét) bizonyos közösségekben úgy ünneplik, mint „a missziókért való szenvedés napját”.
„Az aratnivaló sok, de a munkás kevés. Kérjétek azért az aratás Urát, küldjön munkásokat aratásába.” (Lk 10,2)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..