A megfigyelőtoronyból körülpillantva hófehér kócsagokat, fekete kárókatonákat, a víz felett repülő sirályokat, időnként a mélybe merülő búbos vöcsköket és zárt csapatban úszó tőkés récéket láttam. Nem messze a toronytól, egy jókora nádfoltban seregélyek énekeltek. Az ősszel pettyes tollú madarak kedves szokása, hogy egy magasabb fa lombjai között vagy a nádszálakon kapaszkodva csapatokba verődve kórusban énekelnek. Pattogó, füttyentgető, néha a már délre költözött sárgarigó „huncut a bíró” flótáját utánzó hangjuk kellemes csicsergéssé olvadt össze. Aztán mintegy vezényszóra hirtelen elhallgattak, és a következő pillanatban sötét felhőként szinte kirobbant a nád közül a rengeteg madár. Tízezerre becsültem a számukat, de lehet, hogy még ennél is többen voltak. Szorosan összetartva, hangos zúgással repültek el a torony előtt, eltűntek, de kisvártatva csoportokra oszolva újra megjelentek, beszálltak a nád közé, és tovább énekeltek. Hangosan brekegtek a levelibékák is. Mint zölden csillogó nagy, egzotikus ékszerek ültek a bokrok levelein, hatalmasra fújt hanghólyagjuk lüktetett, láthatóan nagyon jól érezték magukat. Az egyik nádfoltból láthatatlan vízityúk „prütty” kiáltását hallottam, távolabb guvat visított, később két átrepülő szürke gém felelgetett borízű hangon egymásnak. A gát mentén sárgán virított a gilisztaűző varádics, kéklett a katáng, és messziről piroslottak a terméssel teli vadrózsabokrok. Sárgára színeződtek a süntök levelei, bokrok ágaira kúszó indáikról nagy, tüskés termések lógtak. Délen még nagyobb a szárazság, mint az ország más vidékein, a zöldjét veszített rét füvében csak a sziki őszirózsa lila szirmocskái kínáltak némi változatosságot. Sáskák ciripeltek, szitakötők repültek, kis fecskecsapat suhant dél felé. Késő délután a Körös-Maros Nemzeti Park gyönyörű új madárvártájáról indultunk Gyomaendrőd felé, hogy az ott gyülekező kék vércséket megfigyeljük. Ez a keleti elterjedésű madár hazánktól nyugatra, sőt már a Dunántúlon sem költ, rendszeres fészkelő viszont az Alföldön és a Tiszántúlon. Hazánkban fokozottan védett. A telet Afrika középső és déli tájain tölti, de előzőleg, még idehaza, csapatokba verődik. Napközben szerteszóródva rovarokra és rágcsálókra vadásznak, éjszaka valamelyik kis pusztai erdőben pihennek. A nemzeti park munkatársa, Széll Antal terepjárójával mentünk annak az erdőfoltnak a közelébe, amelyet idén kiválasztottak maguknak. Néhány nappal korábban, a beszálláskor még kétezer vércsét számoltak, mi ennek már csak a felét láttuk, de ez is nagyszerű élményt jelentett. A madarak eleinte a legelőn, a földön üldögéltek, csak a szürkület közeledtével szálltak az erdő fölé, ahol hosszú percekig kavarogtak a levegőben. Egyenként ereszkedtek a fák közé, és mire az utolsó is eltűnt, már a hold fénylő sarlója látszott. Aznap az utolsó élményt a mezei nyulak jelentették. Rég láttam annyit, mint ahány a műúton várakozó kocsinkhoz igyekezve a hepehupás földúton elénk került. Néha hármasával szaladtak a reflektor fényében, annyira közel, hogy vigyázni kellett, nehogy elüssük valamelyiket.
