Az odaadásnak ezt a momentumát sok helyen tetten érhetjük a liturgiában, különösen a szentmisében. Itt most csak néhány helyet emelnék ki.
A bűnbánat pillanatában gyakorolhatjuk talán az evangéliumhoz legközelebb álló módon az odaadást: törékeny, bűnös önmagunkat visszük Isten színe elé, semmit nem visszatartva, elfedve, elszégyellve abból, amik vagyunk. Azzal a hittel tesszük ki magunkat irgalmának, hogy – bűneinket megbocsátva – Ő tett és tesz bennünket újra meg újra alkalmassá a vele való találkozásra.
Az ige liturgiájában a hallgatás és a tanulékonyság odaadását gyakoroljuk: elfelejtjük, amit addig tudtunk, és készek vagyunk arra, hogy Isten mindennap fiatal szavával formáljon bennünket.
Az Eucharisztia liturgiájának kezdetén, a felajánlás rítusában pedig a kenyérrel és a borral együtt munkánk, fáradozásunk, mindennapjaink és ünnepeink, kapcsolataink kerülnek az Úr asztalára, sikereikkel, eredményeikkel, örömeikkel, de meddőségükkel és eredménytelenségükkel együtt: az Krisztus odaadásában válik az oltáron Isten életévé.
A vasárnapi vesperás rövid olvasmánya gyönyörűen foglalja össze keresztény életünknek ezt a liturgiában megelevenedő és értelmet nyerő dinamikáját:
Áldott legyen az Úr, Izrael Istene, a mi Atyánk öröktől örökre! Istenünk, dicsőítünk téged, s magasztaljuk fölséges nevedet. Minden tőled jön, s azt is a te kezedből kaptuk, amit felajánlottunk neked. Urunk, Istenünk, őrizd örökre szívünk készségét. (Vö. 1Krón 29)