Ha a szenvedés kérdése az Ószövetség összefüggésében kerül elő, elsőként mindenkinek Jób könyve jut az eszébe. A konferencián Kocsi György, a Veszprémi Érseki Hittudományi Főiskola docense vizsgálta e könyv néhány fejezetét. A szenvedésre minden nép kereste a választ, ezt igazolja az is, hogy Jób története más népek hagyományaira is támaszkodik, például az ugariti Danel esetére, aki gyermekeit veszítette el. A könyv keretelbeszélése – mely szerint Isten az, aki hagyja, hogy a sátán megfossza Jóbot családjától és vagyonától – magyarázatot próbál adni Jób kínjaira. Az Ószövetség máshol is arról ír, hogy az ember jó és rossz sora egyaránt Istentől van: „Én szerzek jólétet, s én idézem elő a balsorsot is” (Iz 45,7). Jób végül nem kap igazi választ, és Isten a hatalmára hivatkozva hallgattatja el a szenvedő férfit. A könyv az Isten előtt álló ártatlan ember panaszait bemutatva mégsem pesszimista. Egyes kutatók szerint a 31. fejezet – ahol Jób azt sorolja fel, mit is róhat fel neki Isten – a hegyi beszéd etikáját is eléri azzal, hogy a külső cselekedetek helyett az ember belső világára helyezi a hangsúlyt.
A szenvedés és a rossz kérdése több ponton is összefügg. Liviu Jitianu, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Római Katolikus Teológiai Karának tanára előadásában a gonosz újkori megközelítésével foglalkozott. Kant, Hegel és Nietzsche hatására a rossz fogalma Isten nélküli morális kérdéssé vált. Ugyanakkor a lisszaboni földrengés (1755) és később Auschwitz tragédiája gondolati struktúrákat bontott le. Az előbbivel a világba, az utóbbival az emberbe vetett hit veszett el. Jitianu Hannah Arendt gondolatait is felidézte. A filozófusnő a tömeggyilkos Adolf Eichmann személyét elemezve arra a megállapításra jutott, hogy a rossz hétköznapi, teljesen emberi valóság. Napjainkra a gonosz felismerhetőségét is elvesztette, nem kísért, motivációi az érvényesülés és a parancs, erénye az engedelmesség. Mégis ördögi, mert a XX. században az emberi természet olyan oldalát tárta fel, amelyet addig nem ismertünk.
Korunkban nemcsak a filozófia, hanem a teológia is új módon közelített e kérdéshez. Patsch Ferenc jezsuita, a római Pápai Gergely Egyetem tanára Karl Rahner elgondolásait kifejtve arról beszélt, hogy a végső kérdésekre adott válaszok soha nem lehetnek kielégítők. Mivel az akadémiai teológia könnyen életidegenné válhat, a XX. század meghatározó jezsuita teológusa fontosnak tartotta a misztikát, amely szerinte minden keresztény életének értelme és célja. Miért hagyja Isten, hogy szenvedjünk? című írásában a szenvedésre adott hagyományos válaszok közül szinte mindent elvetett. Nem elégséges azt mondani, hogy a szenvedés alkalom a szolidaritás kinyilvánítására, nem tartozik a természet rendjéhez, és az sem helytálló, hogy a bűnbeesés szükséges velejárója lenne. Ha a választ keressük, paradox módon csak Isten megfoghatatlanságába kapaszkodhatunk. Így a szenvedés kérdését meg kell hagynunk kérdésnek. Csupán azt tudhatjuk biztosan, hogy Isten Jézus Krisztusban a szenvedést is magára vette.
De vajon elégséges-e, ha megállapítjuk, hogy mind a filozófia, mind a teológia visszafogott a szenvedésre adott válaszait illetően? Hiszen a lelkipásztor nem állhat a szenvedő ember elé azzal, hogy egyáltalán nincs mit mondania neki. A lehetséges morális és gyakorlati szempontokat Papp Miklós, a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola tanára ismertette. Klaus Demmer MSC morálteológus – a Pápai Gergely Egyetem volt tanszékvezetője – megállapításaira támaszkodva kifejtette, hogy ha a szenvedésre akarunk felkészíteni valakit, a gondolkodás átalakításával kell kezdenünk. Az is fontos, hogy nem mindegy, milyen állapotban kerülünk szenvedésteli helyzetbe, ez pedig nagyrészt rajtunk múlik. Ebben az összefüggésben imagyakorlatunk egyfajta életvezetéssé válik. Ha nincs meg az „iskolázottságunk”, ha nem gyakoroltuk be a helyes magatartást a szenvedés előtt, akkor a szenvedés idején sem fogunk tudni helyesen dönteni. Az is a mi morális felelősségünk, hogy legyen támaszunk, amikor életünk válságos periódusba jut. Nem szabad elfelejteni, hogy a szenvedés valamiképpen a halál elővételezése, ami azt jelzi, hogy az emberi életben az elengedés rendkívül fontos. Minden értelmezésen túl ugyanakkor a szenvedés homályát is őriznünk kell, hiszen nagypéntek sötétségét sem vette el Isten.
