Támaszkodom a harántosan díszes lámpafőre, rám hajol a könnyed ágháló – leveletlenül, magányosan, mintha elválnék e kis-világtól és vállamon kérne menedéket. Túlnan, az erdőszélen társa most a fa, melynek télvégi variációkba illő képét az akasztói poéta, Kiss Benedek rajzolta meg tán hasonló érzéssel: „Ahol a nagy fa / elágazik: mintha fészek, / maradék hó ül.” Csak erősödik a magány a „maradékban”, amely üresség, hogy egyszerre minden átmenjen az új évszakba. Ahogyan az élet, mely kisebb-nagyobb fényfoltokat fog fel, és duzzadó verbalizmusokat közvetít, de figyel a tücsökhegedűkre is. Várakozás a lámpa, és a nyír estülő órában az egyedülvalóság. Amíg a lámpa felöltözteti szinte üstökéig a fácskát, a park-leányt, az szőttes háncsával bizonygatja, hogy ami pokoli tér, dosztojevszkiji „küszöb”, csupán üres és dermesztő hűtőkamrák környékén lelhető.
Egészen közel a már sötétség-falhoz zöld és piros lámpák váltakoznak, s mint ipari tájon, zajlik-morajlik az út kamionözönnel, buszszínekkel. Itt fenn a csönd a közvetlenség övezete – tenyérnyi magányban. A tetőn a hold „ladikja megfeneklett”. Várakozik, s mint golgotai órában, elhullajtja sugár-szálait, mint szőke szénáját a rét.
„Fényeskedjél, Uram világodban” – fohászkodom, látván az üres padokat. Elfelejtett parkok, ház elők őriznek ilyet. Legendákba szőtt asszonylelkek, akik kiültek falusi házak elé. Hitték, a tavaszban majd erre jön az Anya, rokonához látogatóba, s a padon megpihen. Ki tudja, így van-e ma is, legalább néhány faluban.
Ha szaporodnak a padok, könnyebb lesz az Anyának vinnie Magzatát…
A lámpa mosolyog (a lámpák mindig mosolyognak), diszkréciója a bölcsességé, a gyöngéden hajló szereteté. A keskeny medrű patak fölött a palló feszítő vonzás, víz alatta, ég fölötte. Pihentető a nyugalom, mégis az ég maradhat állandóságnak, ahol csupán a csillagzatok változnak, szokott periódusukban. Persze örökös áradás a „magányosság” is, asztrofizikája részben „talány”. (És az asztropszichológia? Kár lenne mágiába gyalogolni.) Sejlik valami abból, amit így ismerünk: „Meg van írva a csillagokban.” Látatlan betűk, sorok, mégis olvashatók, ha a benső kétség áttöri a talány-falát, a mindenben-bizonytalanságét. Van Gogh, a festő józanul kérdezi: „Miként érjük el célunkat? Küzdelmes áttörése ez egy láthatatlan vasfalnak, amely mintegy középütt áll köztünk és a között, amit tudunk. Miképp próbáljuk hát legyőzni ezt a falat, melyet ugyan hiába döngetünk? Nézetem szerint alá kell aknázni és keresztül kell ráspolyozni ezt a falat, lassan és türelmesen.” Drasztikus művész- spiritualitás ez, ám legmélyén a kérdésnek igaz lelkiség világol, mint nyírfa-lámpás itt, a kanyarulatban.
Sors-lélektér írója, a kortárs orosz, Ludmilla Petrusevszkaja Éjidő (Vrémja nocs) című regénye (magyarul még nem jelent meg) erőfeszítések sora: hogyan akarja az anya családtagjait egyben tartani, s miként taszítja el őket egymástól, végül saját magától. Kijárja alkoholista fia szabadulását a börtönből, aki „hálából” megzsarolja. Lánya „szerzett” gyermekekkel tér haza valahonnan, hogy aztán meneküljön a „szülői társbérletből”. A nagymamát már korábban elfekvőbe helyezték, de az anya kihozza, igaz, csupán a villamosmegállóig. Valamiféle „szociohorror” regényt vár az olvasó a tartalom „nyersesége” miatt, de nem az. Az egyik monológban (Feljegyzések az asztal peremén) „sorskopogást” hallani, biológiai jelenetben: éjfélkor a szomszéd csontokat darabol, hogy a gyermekeinek levest főzzön. Monoton-tompa ez a hang, s a regény valamennyi lapján „hallatszik”. (Reménytelenség, metafizikai véglet gesztusa.) A szerző mintha Csehovra gondolna, aki kijelenti: „nincs mennyország és nincs pokol, nincs felülről jövő megváltás”, minden a konyhaasztalnál dől el. A regényben nincs vissza, – úgy tűnik – minden a kiüresedés felé zuhan, a kétségbeesést gonoszság váltja fel. Ítészek az Éjidő „sztoikus közönyére” hivatkoztak, politikai attitűdbe helyezték azt a magatartást, amely a fennálló rezsim (a brezsnyevi években vagyunk) követelményét „teljesítette”: az író „csak tegye a dolgát”, hagyja békén az olvasót, „ne zaklassa morális követelményekkel”. Petrusevszkaja „zuhanása” mégis erkölcsi utasítássá válik, éppen az abszurd reménytelenség miatt, amely ellene szegül az ember „belső függetlenségének”.
Lámpa és nyírcsend szelíd fényében – keresztközelben ez a függetlenség megváltásígéret; a „sóvárgással eltelt természet Isten fiainak megnyilvánulását várja, hiszen a természet is hiábavalóságnak van alávetve (…), de mégsem fenyeget kiüresedéssel”. A páli levélüzenet arra utal, hogy a megváltás kegyelmének hatása még nem valósult meg: „Meg vagyunk ugyan váltva, de még reménytelenségben élünk.” A megállíthatatlan zuhanás képtelenség. Egzisztenciánk akkor is tiltakozik ellene, ha minden kilátástalan. „Biztos vagyok – írja az apostol –, hogy (…) sem magasság, sem mélység (…) el nem szakíthat minket Isten szeretetétől.”
Pár percre „letelepültem” az üres, hideg padra. Bukászuhanás helyett röpülésre gondolok, látván szürke-sötét égen gépvillanásokat, érzékelem Pilinszky egyenes labirintusát, mely „nyitott szárnyú emelkedő zuhanás”; mennyire más, mint a zuhanó zuhanás, ha nem is tudjuk, milyen lesz a „visszahullás a fókusz lángoló közös fészkére”.
Az égen a kondenzcsík már nem látszik. A másik padról a költő folytatja: „Most még egyre nő a távolság lélektől lélekig. De biztos, hogy egyszer bekövetkezik a szeretet gravitációs kollapszusa, a lelkek újratalálkozása az igazságban, jóságban, szépségben és szabadságban.”
Pál a kereszt mellől fejezi be: „Aki vizsgálja a szíveket, tudja, hogy mit kíván a Lélek, mert Isten tetszése szerint jár közben a szentekért.”
Túlnan holdalakzat-kő szempillája csukódik a nyírlámpásra.
Nyugodt lesz az éjszaka.
