Ilyen könyvajándékozó egyházi férfiak voltak az én boldogult diákkoromban Pesterzsébeten. Ottó atya emlékét tragikus évforduló idézi föl bennem: hatvanöt évvel ezelőtt, 1944. április 3-án, egy hétfői napon, a Budapestet és környékét ért első nagy bombatámadás egyik hősi halottja ő; a házat, amelyben lakott, telitalálat érte. Karizmatikus egyéniség volt. Korán és szokatlan alakban őszülő haját úgy viselte, mint egy fehér koszorút, fiatal arcának sajátos ellentéteként. Rendkívüli műveltség áradt belőle; rajongott az irodalomért, a zenéért. Többször kaptam tőle operajegyet, emlékezetes Trisztán és Izolda előadásra szólt az egyik. Ottó atya folyton új meg új nyelvet tanult. Akkortájt, amikor éppen Az európai irodalom történetét köszönhettem meg neki, épp az angolban mélyedt el. Egyedi-érdekes tanulási-gyakorló módszere volt: detektívregények angol szövegén pallérozta tudását. Ezen belül még rajzzal is! Egyszer megmutatott egyet: a könyv szereplői egy külön erre szolgáló, hasznos papírlapon, vonalakkal összekötve, megjelenésük sorrendjében! A cselekmény fordulatai újabb ceruzajelekkel. Furcsa nyelvtanulási „térkép”… Ottó László hittant tanított az egyik pesterzsébeti középiskolában; növendékei igen szerették. Mindig nagy csapat fiatal kísérte a város sétáló főutcáján, a „Kosutiban”. Valaki azt mondta róla: „Ha Botticelli netán férfit is fest a Tavasz nőalakjai mellé, Ottó Laciról mintázta volna…” Öt napon át, folyamatosan, mint egy regényt olvasom Az európai irodalom történetét, a hat és fél évtizede megboldogult Ottó Lászlóra emlékezve. Varázslatos Babits-próza, sok helyütt egyszerűen verssé tördelhető bekezdésekkel. Csupa klasszikus nyugalom és modern izgatottság. Rengeteg felkiáltójel! És ha szükséges, a bizonytalan színű tényeket óvatosan körülíró mondatkezdés: „Mondják, hogy…” Eleinte furcsa, hogy elkerüli az évszámokat. De hamar kiviláglik: a könyv műfaja igényli így. (A szükséges adatok ott vannak a kötet végén, az imponáló névmutatóban). Mennyit lehet hétszáz oldalról néhány bekezdésben elmondani? Az első név természetesen Homérosz; az utolsó – Paul Claudel. „Egyetlen írót nem említettem, aki nálam fiatalabb” – írja Babits. Többekről nem is írt: Csehov éppúgy kimaradt, mint Maugham. Akik „bent vannak”, azokat sincs hely itt fölsorolni. Csodálatosan elevenednek meg, egészítik ki egymást ugyanazon időben. Vagy adják tovább egymásnak a – mit is mondjak?! – mécsest vagy a fáklyát. „A művészetek nem egyszerre fejlődnek – írja a szerző –, s Giotto például primitívebb, mint barátja, Dante.” Minden összefügg mindennel, még ha nem tudnak is egymásról alkotók és művek… Goethe németre fordítja Benvenuto Cellini önéletírását; Coleridge angolra Schiller Wallensteinjét („szebb, mint az eredeti”). A német Körner drámát ír Zrínyiről, Szigetvár védőjéről. Gyönyörű oldalak szólnak arról, hogy Berzsenyi, Csokonai, Vörösmarty mennyire magas helyen áll az európai irodalmi folyamatokban. Milyen nagy esztendő volt 1823, akkor született Petőfi, Madách és Renan. Az elemzéseken, jellemzéseken, ábrázolásokon túl mennyi érdekesség! Sainte-Beuve mondta ki először az „elefántcsonttorony” szót, Vignyvel kapcsolatban. És „Az Hernani mindjárt első sorában egy van enjambement-nal kezdődik, amely a klasszikus francia alexandrin ünnepies harmóniájának teljes széttörésére adott példát” – állapítja meg Babits, miután sok könyvoldallal előbb azt fejtegette: az alexandrin „klasszikus egyszerűségű és kristályosan átlátszó; de olyan, mint a dobszó vagy a metronóm üteme…” A poeta doctus szerző tudatja azt is, hogy Burnst a mi Arany Jánosunk nevezte a skótok Petőfijének. És egy Babits-mondat Petőfiről: „A Bolond Istók csodálatos.” És Gottfried Keller Falusi Rómeó és Júliájánál „mélyebb tragikumú novella nincs a világirodalomban”. Íme, egy hasonlat: „Spontán, kitörő, s kicsit tagolatlan, mint a visszhang” – írja valakiről, akit ma már nemigen olvasnak. Még egy idézet: „Megírtam a mai világirodalom egész területét? Hogyan merhetném ezt állítani? Véletlen eszmetársítás útjai vezettek.” Ottó atya, ismét megköszönöm!
