Sehol egy elhagyatott roncs- vagy szeméttelep, külvárosi lepusztult raktárépület, ahova valakik találkozóra hívnak valakit, s amikor odaér, szitává lövik… Nem folytatom. Ezúttal A férfi, aki sasokkal álmodott című, kétrészes tévéfilmről van szó. Vetíteni ünnepvasárnap déli egy óra után néhány perccel kezdték. Azonmód gyanút fogtam. Hiszen az olasz-francia összefogással forgatott opusnak már az első fele is meggyőzött, miért száműzetik az ilyesmi a főműsoridőből; miért adják ebédidőben, ha már éjfél utánra nem lehet eldugni! Miről van szó ebben a kétrészes filmben? Emberségről, jóságról, tisztaságról, szeretetről. A dél-olaszországi Calabriában egy igen súlyos műtét után lábadozó, de már gyógyuló kisfiú – tizenegy-tizenkét éves – véletlenül találkozik egy Rocco keresztnevű, negyvenes férfival, aki évekkel ezelőtt egyszerre veszítette el feleségét és gyermekét. A kiskamasznak hegyi jó levegőre van szüksége a teljes felépüléshez. S a hegyen ott az erdőövezte ház, ahol Rocco a szorongató emlékek elől menekülve felmenői hivatását, a sajtkészítést folytatja. Ősi, hagyományos módszerekkel. És a kisfiúban segítőtársra talál. Rocco? Mihelyt először hangzott el a neve, tüstént az az emlékezetes Rocco jutott eszembe – az első -, Luchino Visconti zseniális filmjéből, amely 1961-ben már hozzánk is eljutott. Rocco, a fiatal bokszoló, akinek alakjában az őskép, A Karamazov testvérek Aljosája öltött huszadik századi formát. Nem véletlenül, hiszen az olasz mester már a Rocco és fivérei előtt is Dosztojevszkij-történetet emelt át a mába, a Fehér éjszakákat. A másik Rocco, Aférfi, aki sasokkal álmodott főszereplője is Dosztojevszkij-hősre hajaz, A félkegyelmű című regény Miskin hercegére, aki – az író szerint – magasabb a közepesnél, haja szőke, „szeme nagy, kék és figyelme, tekintetében van valami nyugodt, de nyomasztó vonás…” Terence Hill alakítja, aki 1939. március 29-én született, a film forgatásakor már túl volt hatvanötödik esztendején, de – amint mondani szokás – letagadhat legalább húszat. Ő ez a Rocco, a második. Persze az idő, a környezet merőben más, mint a tizenkilencedik század hullámzó szentpétervári világa. Ez az elmagányosodott, sebzett ember az Úr 2005. esztendejében él, Dél-Olaszországban, valahol Caledonia és Reggio között, erdőben, hegyoldalon, a Sas-szikla közelében, kecske- és birkanyájjal a fák alatt, s a pincénél, ahol – fonott kis kerek kosárkákban – a polcokon érik a sajt. Mélységesen megrendít, miközben nézem, hogyan kezd itt, nagy jókedvvel, munkába a néhány hónapja még pusztító betegséggel harcoló kiskamasz. És – tragédiával a háta mögött – miként felhőtlenedik el a felnőtt fölött az ég, mert a kis társ ott van; mindent megtanul tőle, és mindenben a támasza lesz. Feledhetetlen jelenetsor, amikor ketten együtt segítenek megszületni egy kecskegidát. Ebbe az embert éltető világba tör be a hiéna-spekuláció, hogy véget vessen háznak, pincének, hagyománynak. De az álság lelepleződik. A humánum győzni tud, ha a tisztesség nem adja meg magát. És a Roccót szelíd egyszerűséggel alakító Terence Hill tekintete nekem föltétlenül Miskin hercegét idézi föl! Folyik a cselekmény, s arra gondolok: ez a rokonszenves színjátékos (hogy Őze Lajos önmegnevezésével éljek) milyen jelentős művésszé nőtt. Eljátszotta-e valahol, valamikor a Dosztojevszkij megálmodta-megalkotta herceget? Nem tudom. De azt igen: ha lehetne, A félkegyelmű új filmváltozatában föltétlenül rábíznám a szerepet. A férfi, aki sasokkal álmodott című filmben nincs szakadék mélyén fölrobbant autó, bankbeli túszejtés; sivár roncstelepen nem mészárolnak le senkit. Ennek ellenére újból bemutathatnák, esti főidőben is. Ne féljenek tőle, mert emberarca van…
