Egyik művész sem él már. Hármójuk közül hozzám legközelebb Jámbor László áll; első fellépésétől visszavonulásáig végigkísérhettem művészi útját. Verdi, Wagner, Puccini operáiban éppoly emlékezetesen és összetéveszthetetlenül teremtette színpadra a hangfajtájának való figurákat, mint amilyen kimagasló Igor herceg, Jeleckij, Escamillo, Tell Vilmos, Tonio vagy Öreg pap volt; ez a Mozart-szerep végig ott szerepelt a repertoárján. Egyet sajnált: a Kékszakállút szerette volna elénekelni, de valahogy „nem jött ki a lépés” – nem osztották rá a szerepet. Jámbor ihletett tolmácsolója volt oratóriumoknak is. Közülük egyről – alig tud a mai közönség; még a tegnapi-tegnapelőtti se nagyon: Veress Sándor művének, a Szent Ágoston zsoltárának is ő volt a szólistája 1948 kora tavaszán. A bemutatóról Járdányi Pál írt igen elismerő kritikát. Hadd idézzek belőle: „Időtálló gondolatokkal, időtálló költeményt öntött zenei hangokká Veress Sándor, s úgy hisszük, ez a zene is időtálló marad. A mesterségbeli tudás teljes fegyverzetének birtokában komponálta meg a baritonszólóra, kórusra és zenekarra írott művet, melyben az új magyar zene egyik legjelentősebb alkotását kell üdvözölnünk…” Veress Sándor, a huszadik század magyar zenéjének kiemelkedő komponistája Kolozsváron született, 1907-ben. (Gazdag „zenei” esztendő volt, olyan év-társakkal, mint Ránki György, Rózsa Miklós, Ferencsik János, Somogyi László…). A Zeneakadémián Bartók és Kodály növendéke volt. Zeneszerzői oklevelét 1927-ben kapta. Első sikereit vonósnégyeseinek köszönheti. Térszili Katica című balettjének Stockholmban volt a bemutatója. Népzenei kutatóként működött Lajtha László mellett; 1943-tól 1948-ig zeneszerzést tanított az akadémián. 1949-től a berni konzervatórium meghívott zeneszerzés-professzora; 1950-től ő töltötte be a tanszéket. Bernben hunyt el, 1992-ben. Miközben Jámbor Lászlót említve arra gondolok: örömmel hallgatnám meg a Sancti Augustini psalmus contra partem donati latin című Veress Sándor-művet, mondjuk a MüPában –, különleges kíváncsisággal hallanám, 1964 után ismét, A jászol (El pesebre) című Pablo Casals-oratóriumot. A huszadik század egyik legnagyobb zenei lángelméje negyvenhat évvel ezelőtt, ősszel szerepelt nálunk utoljára. Már nem csellózott, nyolcvannyolc esztendős volt. A matuzsálemkorú muzsikus A jászol zeneszerzője- és karmestereként akkor már jó ideje járta a világot; az oratórium Mexikóban hangzott föl először. Vallási keretek között általános emberi mondanivalója van A jászolnak: a béke, az emberiség, a szeretet mellett szól. Pablo Casals 1876. december 29-én született katalán földön, a Barcelonától délnyugatra fekvő Vendrell nevű kisvárosban. Keresztneve – a latin Paulus, spanyol Pablo – katalánul: Pau. A katalán nyelv, amelyet ma is több millió ember beszél, közeli rokona az irodalmi óprovanszálnak; a legtisztábban Barcelona vidékén ejtik. Katalán nyelven írta A jászol szövegét a költő Joan Alavedra; ő maga is itt volt akkor, Budapesten, az Erkel Színház nagy sikerű hangversenyén. A szólisták, Werner Mária, Komlóssy Erzsébet, Udvardy Tibor, Bende Zsolt és Jámbor László – életükben először (s talán utoljára) énekeltek katalánul… A zeneszerző-karmester már több napja itt volt nálunk, a betanítás és előkészítés utolsó szakaszát ő végezte, fáradhatatlanul. Nyilatkozott is: „Komponistamunkásságomat küldetésnek tartom, hogy a szeretet, a béke, a testvériesség gondolatát hirdessem általuk az embereknek. A jászol katalán szerzők műve, ahogyan a Psalmus Hungaricus jellegzetesen magyar alkotás. Népdalidézet, szó szerint vett folklór-anyag nincs benne. Szellemében jellegzetesen katalán. A testvériség, az alázat, a szeretet hangján kíván szólni minden emberhez. Stílusa világos, áttetsző, ahogy a gondolat, amelyet ki akar fejezni, a béke és a humanitás gondolata is egyszerű, természetes. A zenei nyelv, melyet e gondolatok kifejezésére és közvetítésére használtam, ugyancsak egyszerű, s mindenki számára érthető…” Ültem én is ott, az Erkel Színház nézőterén, kétezred magammal. Csodáltuk Pablo Casals sokszor emlegetett „örök fiatalságát”; hallgattuk a muzsikát, a szöveget. A szavakat, a mondatokat nem értettük – az egészet: igen! Boldogan fogadtuk be a nekünk oly távoli nyelvet, a katalánt! S ma már tudom, mert valaki fölvilágosított, hogy az El pesebre végén fölharsanó PAU, amelyet a zeneszerző-karmester együtt énekelt a közreműködőkkel: nem csupán azt jelenti, hogy Paulus, Pál vagy Pablo, hanem azt is mondja katalánul: BÉKE…
