Noteszlap: A korzikai plébános

Történt pedig, hogy egy nap, fényes kísérettel, megjelenik a faluban egy francia tábornok, és Don Buonapartét keresi. Az ősz curé kilép parókiája ajtaján:
– Én vagyok az. Mire a tábornok: – Rokona ön az ajacciói Buonapartéknak? – A nagybátyjuk vagyok.. Majd hozzáteszi: már elég régen nem látta őket, de gyakran gondol rájuk, a kedves Letitiára, akinek oly sok gondja-baja volt gyermekeivel, Jérome-mal és Napóleonnal. Az utóbbiról hallotta: katonának állt és tiszti rangot szerzett. – Tudja meg tisztelendőséged – vág közbe a tábornok, hogy ő már a franciák császára. És azért küldött ide, hogy önt elkísérjem Rómába, ott bíborosi rangot kap, utána Párizsban, az udvarban fog működni. Mikor indulhatunk? A szerény plébános mindezt szédülten hallgatja. Némi gondolkodási időt kér. Pillanatok alatt végigfut a faluban a csodás hír. És az addig jámbor falubeliekben kitör a rangkórság: egymás után ajánlkoznak, hogy elkísérik magas stallumába! Ki ez, ki az, ki meg amaz szeretne lenni a majdani főpap mellett. A plébános nyugalmának vége… Nem mesélem tovább – a színdarabot! Mert arról van szó. Egy 1931-es évjáratú hetilapban a minap akadtam rá a beszámolóra: a nápolyi közönség előtt nagy sikerrel mutatták be Giovacchino Forzano Don Buonaparte című háromfelvonásos vígjátékát. A plébánost a kor egyik legnagyobb olasz színésze, Ermete Zacconi alakította. Előbb róla. Zacconi 1857-ben született, 1948-ban hunyt el. Társulatával már a XIX. század végén kétszer vendégszerepelt nálunk: Hamlet, Othello, Lear, Henschel fuvaros. Amikor 1907-ben utolszor lépett föl Budapesten, közönségünk a Kísértetek Oswaldját is láthatta tőle; Kosztolányi Dezső elragadtatott cikket írt róla. Az 1930-as évek közepén láttam Ermete Zacconit egy Monte-Cristo-filmben. Nem vígjátéki pap volt: Faria abbét játszotta, csaknem nyolcvanesztendősen. Kis gimnazista korom megrázó élménye volt ez, máig is elkísér a színészi lángelme, amely a nagy komédiásból áradt. No, és a „Don Buonaparte” írója? Ő elsősorban operai ember: Giovacchino Forzano (1884-1970) már kamasz fejjel operaénekesnek készült. Aztán huszonegy évesen rendezni kezdett. Nyilván neki is az a legemlékezetesebb, hogy 1926-ban ő vitte színpadra a milánói Scalában Puccini utolsó operáját, a Turandotot. Drámái közül a Caesart 1940-ben a mi Nemzeti Színházunk is előadta. De talán operalibrettistának volt a legkülönb. Írt szövegkönyvet Mascagninak (A kis Marat, Lodoletta), Leoncavallónak (Oedipo Re), Wolf-Ferrarinak (Sly). A két legremekebb Forzano-librettó: az Angelica nővér és a Gianni Schicchi, Puccini zseniális muzsikájára. Az Angelica nővér XVII. század végi komoly apácakolostora merőben más világ, mint Don Geromino Buonaparte XIX. század eleji parókiájának derűs környéke. A szövegkönyvíró az áhítat legtisztább magasába szárnyaló zenére ihlette Puccinit. Angelica nővér ugyanúgy, vagy tán még jobban megrendít, mint Mimi vagy Liu, amikor énekli: Amim volt, mind a Szent Szűzé… Leszállott a mennyből az áldás, / És győztesen ébred a lélek! / Világító mécsnél / Már látom a menny koszorúját! / Megleltem az ég fénylő útját!… Giovacchino Forzano bámulatos humorral bontotta ki Dante Isteni színjátékának néhány verssorából a Gianni Schicchi fulmináns szövegkönyvét. Maga a címszereplő kétszer is utal a forrásra: Ezt az épületes tréfát / Még megéneklik egykor a poéták…A komédia végén: S ezért a kis huncutságért / Engem lekergettek a Pokolba. A szövegíró a komponista zongorájára olyan bravúros egyfelvonásost tett le, amely remekmívű muzsikát hívott elő. A Gianni Schicchit joggal helyezi a kritika Verdi Falstaffja mellé. „Napoleon-darab – Napoleon nélkül”: így kezdődött az 1931-es hetilap hiradása a „Don Buonaparte” nápolyi premierjéről. Jó lenne hozzájutnom Giovacchino Forzano vígjátékához, örömmel lefordítanám, valamelyik színházunk netán műsorára tűzné. De ki játszhatná az öreg korzikai plébánost?

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.