Történt pedig, hogy egy nap, fényes kísérettel, megjelenik a faluban egy francia tábornok, és Don Buonapartét keresi. Az ősz curé kilép parókiája ajtaján:
– Én vagyok az. Mire a tábornok: – Rokona ön az ajacciói Buonapartéknak? – A nagybátyjuk vagyok.. Majd hozzáteszi: már elég régen nem látta őket, de gyakran gondol rájuk, a kedves Letitiára, akinek oly sok gondja-baja volt gyermekeivel, Jérome-mal és Napóleonnal. Az utóbbiról hallotta: katonának állt és tiszti rangot szerzett. – Tudja meg tisztelendőséged – vág közbe a tábornok, hogy ő már a franciák császára. És azért küldött ide, hogy önt elkísérjem Rómába, ott bíborosi rangot kap, utána Párizsban, az udvarban fog működni. Mikor indulhatunk? A szerény plébános mindezt szédülten hallgatja. Némi gondolkodási időt kér. Pillanatok alatt végigfut a faluban a csodás hír. És az addig jámbor falubeliekben kitör a rangkórság: egymás után ajánlkoznak, hogy elkísérik magas stallumába! Ki ez, ki az, ki meg amaz szeretne lenni a majdani főpap mellett. A plébános nyugalmának vége… Nem mesélem tovább – a színdarabot! Mert arról van szó. Egy 1931-es évjáratú hetilapban a minap akadtam rá a beszámolóra: a nápolyi közönség előtt nagy sikerrel mutatták be Giovacchino Forzano Don Buonaparte című háromfelvonásos vígjátékát. A plébánost a kor egyik legnagyobb olasz színésze, Ermete Zacconi alakította. Előbb róla. Zacconi 1857-ben született, 1948-ban hunyt el. Társulatával már a XIX. század végén kétszer vendégszerepelt nálunk: Hamlet, Othello, Lear, Henschel fuvaros. Amikor 1907-ben utolszor lépett föl Budapesten, közönségünk a Kísértetek Oswaldját is láthatta tőle; Kosztolányi Dezső elragadtatott cikket írt róla. Az 1930-as évek közepén láttam Ermete Zacconit egy Monte-Cristo-filmben. Nem vígjátéki pap volt: Faria abbét játszotta, csaknem nyolcvanesztendősen. Kis gimnazista korom megrázó élménye volt ez, máig is elkísér a színészi lángelme, amely a nagy komédiásból áradt. No, és a „Don Buonaparte” írója? Ő elsősorban operai ember: Giovacchino Forzano (1884-1970) már kamasz fejjel operaénekesnek készült. Aztán huszonegy évesen rendezni kezdett. Nyilván neki is az a legemlékezetesebb, hogy 1926-ban ő vitte színpadra a milánói Scalában Puccini utolsó operáját, a Turandotot. Drámái közül a Caesart 1940-ben a mi Nemzeti Színházunk is előadta. De talán operalibrettistának volt a legkülönb. Írt szövegkönyvet Mascagninak (A kis Marat, Lodoletta), Leoncavallónak (Oedipo Re), Wolf-Ferrarinak (Sly). A két legremekebb Forzano-librettó: az Angelica nővér és a Gianni Schicchi, Puccini zseniális muzsikájára. Az Angelica nővér XVII. század végi komoly apácakolostora merőben más világ, mint Don Geromino Buonaparte XIX. század eleji parókiájának derűs környéke. A szövegkönyvíró az áhítat legtisztább magasába szárnyaló zenére ihlette Puccinit. Angelica nővér ugyanúgy, vagy tán még jobban megrendít, mint Mimi vagy Liu, amikor énekli: Amim volt, mind a Szent Szűzé… Leszállott a mennyből az áldás, / És győztesen ébred a lélek! / Világító mécsnél / Már látom a menny koszorúját! / Megleltem az ég fénylő útját!… Giovacchino Forzano bámulatos humorral bontotta ki Dante Isteni színjátékának néhány verssorából a Gianni Schicchi fulmináns szövegkönyvét. Maga a címszereplő kétszer is utal a forrásra: Ezt az épületes tréfát / Még megéneklik egykor a poéták…A komédia végén: S ezért a kis huncutságért / Engem lekergettek a Pokolba. A szövegíró a komponista zongorájára olyan bravúros egyfelvonásost tett le, amely remekmívű muzsikát hívott elő. A Gianni Schicchit joggal helyezi a kritika Verdi Falstaffja mellé. „Napoleon-darab – Napoleon nélkül”: így kezdődött az 1931-es hetilap hiradása a „Don Buonaparte” nápolyi premierjéről. Jó lenne hozzájutnom Giovacchino Forzano vígjátékához, örömmel lefordítanám, valamelyik színházunk netán műsorára tűzné. De ki játszhatná az öreg korzikai plébánost?
