Ülök a klinika folyosóján, nézelődöm. Szokatlan a helyszín, a környezet, nemigen vagyok kórházba járó alkat. Pizsamás, köntösös férfiak és nők sétálnak, lassú léptekkel. Ki csak úgy, kinek bot van a kezében, ki járókeretre támaszkodik. Az ügyeletesek szobájából kijön egy fehér köpenyes ápolónővér; a főorvos asszony épp most megy el előttem. Ahol kényelmesen és kíváncsian a soromra várok, onnét bal kézre vannak a kórtermek, a folyosó mind a két oldalán. Valahol megszólal egy mobiltelefon, muzsikásan. Velem épp szemközt, karfás székben ül egy kismadártörékenységű, hófehér hajú asszony. Lehunyt szemmel ül, fejét féloldalt ejtve, mozdulatlanul. Ölében tartott jobb kezével evőkanalat szorít. A kanál egyszer csak a folyosó padlatára hull. Egy nővér éppen ott megy el, fölveszi, visszaadja: – Erzsi néni, ez bizony leesett… Így tudom meg a nevét. A kanál visszakerül a kezébe. Egy pillanatra kinyitja szemét, bólint. Nyolcvanhét esztendős, tudom meg a nővértől. Nem lehet tudni, meddig lesz még itt. Nézem Erzsi nénit. Kissé, de csak egészen kissé emlékeztet az édesanyámra. Neki is ugyanilyen hószínű lett a haja, és ha lassan félrefordította fejét, az ő haján is hasonló halványkék árnyék futott át. Ezüsthaja volt Margit néninek is, az én nagyon szeretett költőm, Dsida Jenő édesanyjának, aki annyiszor mesélt, merengve-mosolyogva-emlékezve az ő Pityunak becézett poéta-fiáról. Még mindig nem akarják a véremet venni? Pedig már több mint egy negyedórája várok itt, és a lehunyt szemű, s minden bizonnyal alvó Erzsi nénit nézem. Pizsamások, köntösösek, férfiak és nők ülnek le a székekre, padokra. A legtöbbjük öreg. Betegek, elesettek, néznek maguk elé. Mégis – mintha kiürült volna a folyosó. Ketten maradtunk. Ő – alszik. Mélyen-e, vagy félig ébren? Egyszer csak sóhajtás szakad ki belőle, bizonyosan álmodik. Milyen lehet nyolcvanhét évesen álmot látni? És miféle álmokat? – Mama! – ujjong föl halkan, váratlanul a kis madárhangja. Lehet, csak én hallom. És szinte azonmód megszólal másodszorra is, hangosabban, de mintha valami szomorúság hallatszanék benne: – Mama … Torokszorító pillanat, nekem az. Kissé ijedten hallgatom. Milyen lehet – kérdezem magamtól, hangtalan –, amikor valaki, nyolcvanhét esztendősen, szinte már a lét és a nemlét között, egy klinikai folyosón a mamát szólíthatja meg, és láthatja, hacsak álom-szemmel is?! És harmadszor is elhangzik a szólítás – már önkéntelenül számolom –, aztán még, szinte másodpercenként, de egyre fáradtabban és keserűbben, és elhalóbban. Eljut a kilencedikig: – Mama … Arra gondolok, mennyi Mutter, mother, madre és mamma, mère és maman, matka és maty hangzik föl a világon, talán épp most is! Hány nyelven, Uramisten, és valamennyi azzal a csodálatos kezdő „m” hanggal az élén: németül, angolul, spanyolul, olaszul, franciául, lengyelül, oroszul! Mert mintha minden gyermeknek, és – nyolcvanhét évesnek –, malájnak, mongolnak, mozambikinak ugyanaz a szókezdő „m” hang gömbölyödnék ki a száján! Erzsi néni alszik. Figyelem, megszólal-e még tizedszerre is. De nem. A Mama eltűnhetett előle, az álom követhetetlen hullámain: onnét föl, a magosba. És amiként József Attila mosónő Mamája, bizonyára az Erzsi nénié is „kékitőt old az ég vizében”. Az ismerős nővér térít magamhoz: – Laci bácsi, megyünk vérvételre…
