– Latinból költötte át valaki, nyilván pap volt – magyarázta a tanár úr. Hozzátette még: a Halotti beszédben kétszázhatvannégy magyar szó van. Ha levonjuk az ismétlődéseket, akkor százkilencven. Próbáltuk olvasni a szöveget a színes fotóról, de nem volt könnyű: „Látjátok feleim szümtükkel, mik vagymuk, isa por es homuv vagymuk…” – És így tovább. Míg el nem jutottunk addig, hogy „halálnak halálával holsz”. Ekkor a tanár úr ragyogó szemmel kezdte mondani, hogy ez a magyar nyelv és irodalom kezdetének csodája, egymás után ez a három szó! Amely a latin eredetiben csak kettő: „morte morieris”, vagyis „halállal halsz”. Lám, a XIII. századi átköltő – megtoldotta eggyel, megsúlyosbította, figyelmeztetőbbé tette. Somos tanár úr – bármiről tanultunk is – az anyagon túl hozzátett ezt is, azt is, összefüggésekre, kapcsolatokra mutatott rá, amelyek különben rejtve maradhattak volna. Intett is minket azonmód: ha olvastuk már az Isten rabjait, Gárdonyi Géza regényét (és nyilván olvastuk!), nyissuk ki még egyszer a második rész 3. fejezeténél… Lám, ott a Nyulak szigete, az apácák kolostora; egy soror meghalt, temetésén a prior búcsúztatja; Sermo super sepulcrum – Beszéd a sír fölött: „Látjátok, feleim szömötökkel, mik vagyunk? Bizony por és hamu vagyunk…” Mondja, mondja a pap Gárdonyi Géza huszadik századi, de archaizáló magyarságával. Az író úgy tette egy regény részletévé a Halotti beszédet, mintha először ott hangzott volna el. Első irodalmi emlékünk, teljességében, így lett modern irodalmunknak is része: „Bizony ki napon eendöl az gyimelcstül, halálnak halálával halsz…” Szellemes magyartanárunk mindig föl tudta hívni figyelmünket írók, alkotások, időpontok rejtezkedő összefüggéseire. Amikor visszavette tőlünk a Pray-kódex nevezetes oldaláról készült színes fotót, mosolyogva ezt mondta még: – Mi, magyarok, mintha kissé telhetetlenek volnánk, a halálból sem elég nekünk a latin eredeti kettős alliterációja – hármas kell… Somos tanár úr, aki francia szakos is volt, időközben elment, meg sem állt Párizsig; azután valaki Marseille-ben találkozott vele. Jó volna hinnem, hogy még mindig él; a tőle tanult metódus szerint elmondhatnám neki: a József és testvérei című Thomas Mann-regényóriás első kötetében a világ kertjének két fájáról esik szó. „Az egyiken terem – mondja Mann – az olaj, amivel a föld királyait megkenik, hogy éljenek. A másikon terem a füge, amely zöld és rózsaszín, és tele van édes gránátmaggal, és aki abból eszik, halálnak halálával hal meg.” A költő Sárközi György fordította a művet; nem kétséges, mire gondolt, amikor az idézet rész zárómondatát leírta. Elmondanám azt is, hogy amikor legutóbb Schiller Don Carlosát láttam, a III. felvonás egyik jelenetében II. Fülöp király komoran és ünnepélyesen így szólt Domingóhoz: „Országom nagyjait majd egybehívom, /s magam látok törvényt. Maguk kilépnek – / Ha mernek – az egész világ elé, / És megvádolják őt paráznasággal. / Halálnak halálával hal meg ő is…” Vas István költötte át a drámát; nála is Halotti beszédünkre zeng vissza a német eredeti „Des Todes sterben”. Két XX. századi költő érezte meg és tanúsította (prózában az egyik, drámai verssorokban a másik), hogy az a XIII. századi gyászbeszédmondó pap is poéta volt. Igazi és ismeretlen.
