Norvég minta
Fotó: Posztós János/Müpa Budapest

 

Az ünnepi hetek mind növekvő hírnevének és rangjának köszönhetően a közönségnek közel a fele ma már külföldi. Számos zenerajongó, wagneriánus úgy tervezi a nyarát, hogy a bérletét egy évvel előre megváltva Budapesten tölthesse a júniusi szezont. A felvonások után kirobbanó ováció, a tetszésnyilvánítás intenzitása a forró bayreuthi délutánokat-estéket idézi. Nem csoda a csoda, hiszen a legjobbak nyárindító találkozóhelye lett a Müpa. A nibelung gyűrűjében például visszatért Iréne Theorin, Egils Silins, Christian Franz, Petra Lang, a nagy generációból újra eljött Waltraud Meier, Hartmut Welker és Kurt Rydl; a Bayreuthi Festspielhaus újoncai közül pedig nagy sikerrel mutatkozott be az ügyeletes Siegfried, Stefan Vinke, illetve a 2013-as nyár Alberichje, Martin Winkler…
A bolygó hollandi megítélése közel sem volt olyan egyértelműen pozitív, mint a jól ismert Schörghofer-féle Ring fogadtatása. A címszereplő, James Rutherford habitusán, Fischer Ádám erőteljességet, svungot hangsúlyozó vezénylésén lehet vitatkozni, de az előadás énekesi-zenei minősége kétségtelenül hozta a fesztivál elvárt magas átlagszínvonalát. A kezdeti „ellenállás”, a nézők egy részének tiltakozása Kovalik Balázs első Wagner-rendezésének, a deheroizáló színpadra állításnak szólt…
Wagnert a norvég partoknál átélt tengeri vihar hátborzongató élménye és egy Heine-novella ironikus hangvételű részlete sarkallta A bolygó hollandi megírására. Balladájával „toposzt” teremtett. Máig ez a szellemhajóról szóló legenda legismertebb feldolgozása. Eszerint az istenkísértő holland kapitányon átok ül: a tengereket járja hajójával és kísértetlegénységével. Hétévente szállhat csak partra; ha találna egy hűséges nőt, az asszony szerelme megmenthetné az örök bolyongástól, végre lelki nyugalmat lelne. A haszonleső norvég hajóst, Dalandot elkápráztatják a vihar után a parton váratlanul feltűnt idegen kincsei, és gondolkodás nélkül felajánlja neki lánya, Senta kezét. Senta jól ismeri az elátkozott történetét; mindig is arra vágyott, hogy ő lehessen a sokat szenvedett ember hűséges társa, s ezzel megmentője. Hiába azonban a kölcsönös vonzalom, a fellángoló szerelem, egy félreértés elég, hogy a kétségbeesett, (ismét) csalódott Hollandi újra tengerre szálljon. Senta örök hűsége bizonyságaként egy szikláról a vízbe veti magát. Életáldozata megtöri az átkot, a szellemhajó elsüllyed.
Kovalik olvasatában A bolygó hollandi nem horrorisztikus látványelemekkel tarkított vadromantikus opera, hanem művészsorstükör egy népszerű, világjáró  operaénekes „hétköznapjairól”. Pszichoanalízis a kiégésről, az elköteleződés nehézségeiről. A rendező jól érezte a korai Wagner-opera naiv romantikájának abszurditását; Kovalik korábbi munkáinak ismeretében nem csodálkozhatunk azon, hogy képtelen komolyan venni a kétségbeesetten „vakrandizó” Hollandi és az egzaltált-álmodozó Senta heveny egymásra találását.
A Wagner-napok eddigi – jellemzően félszcenírozott – előadásaival szemben ezúttal minden tekintetben teljes értékű, sőt túlmozgásos színházi produkció született a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben. Már a nyitányból is kétszálú előtörténet lett. Az egyik jelenetben a fellépése után útra kész művészt megállítja lelkes rajongója, Mary (a darab mellékszereplője; Senta tőle tudja a „sápadt férfi” szomorú balladáját), aki az énekes egyik lemezét lobogtatva próbál közeledni idoljához. Kínos tétovaság, kölcsönös udvariaskodás, a helyzetet kezelni nem tudó művész zavartan búcsút int, és gurulós bőröndjét húzva távozik; Mary egyedül marad. A másikban Senta pajtásával, kitartó udvarlójával, Erikkel idétlen, ruhacserével tarkított kalózosdit játszik. Saját kisvilágukba menekült, ide-oda taszigált, meg nem értett gyerekek ők. A nyitány vezérmotívumaival kísérve már elővételezzük a darabban megismétlődő, kiteljesedő drámát: a nyughatatlan művész és távoli rajongójának találkozását.
A pódiumon multifunkcionális díszlet a hatalmas „mászóka”. Olyan forgatott térforma, amelybe lényegében mindent belegondolhatunk: lehet jéghegy, hajóorr, ház, szoba, padlás, emelvény, ketrec… Finom retróhangulat lengi be ezt a mai sztorit, a miheztartás végett azért lobog a norvég zászló, és tengerészek is feltűnnek a fogyasztói társadalmat modellező embertömegben és a futballmezes ünneplők között. Daland gátlástalan üzletember, politikus, maffiózó, lánykereskedő… – tetszés szerint bármelyik behelyettesíthető. Alkalmazottja (a kormányos) sem különb nála, aki bárgyú szerelmes dalocskáját hangicsálva prédaként odalökdösött kislányokkal erőszakoskodik… Fonás helyett elöltöltős mosógépek mellett tereferélnek, ábrándoznak a dolgozó lányok-asszonyok. Diaképek, máskor makacsul ismétlődő filmkockák peregnek a kifeszített lepedővásznon: az önmagát csodáló művész a Hollandi jelmezében ágál a díszletárboc tövében. A régi előadásfotók a „hagyományos” Wagner-interpretációk hangulatát citálják. A „megláncolt Hollandi”, Simon Estes bayreuthi fényképe többszörösen összetett szimbólummá-utalássá merevül ebben a közegben. Persze itt minden pillanatnak, tárgynak, mozdulatnak jelentősége van. Mivel Kovalik logikus és átfogó koncepciókat gyárt, néha még a darabtól idegent is képes az új gondolat kifejezésének szolgálatába állítani. Az ő rendezői színházába nehéz „belekötni”, leginkább azért, mert érzékeny meglátásai rendszerint nagyon is érvényesek.
Mintha Kovalik a címszereplő, James Rutherford egyéniségéhez alakította volna a bukott mitikus hőst eljátszó művészfigurát. A brit basszbaritonnak szép a hangja, kulturált előadó, de az „eredeti” karakter igényeihez mérve Hollandijából hiányzik az elementáris erő, a meghatározó drámai karakter. Közel sem szikár, barázdált arcú, cserzett bőrű hajóskapitány, inkább afféle joviális, falstaffi figura. Rutherford persze mindent elkövet, hogy hitelesen formálja meg az elpuhult, egoista művészt, aki a változó korba lépve ismét krízisbe került. Céltalan, sodródó, magányos ember. Karrierje vissza-visszaidézett, fakuló emlékeiből él: amikor emblematikus szerepével, a Hollandival meghódította a nagyvilágot. Az elmúlton, a régi dicsőségen mereng otthon vagy a szállodai szobájában. Sentával való „próbálkozása” csak egy újabb bátortalan, eleve kudarcra ítélt kitörési kísérlet arra nézve, hogy végre kilépjen önmaga csodálatából.
A legendás skandináv Wagner-heroinák közé pályázó svéd Elisabet Strid hamisítatlan bakfis-Sentájából átsejlett a „északiság” és a hangi tekintély. A rettegett szopránszerep túlmozgásossággal nehezített változatát ügyes energiabeosztással trükközve, fölényes biztonsággal oldotta meg. Kellettek is az erőtartalékok, hiszen ez a Senta mindig pörgő, izgága lány. Kedvence bakelitlemezeit gyűjtő-hallgató rajongó. Amilyen egykor Mary lehetett… – ahogy azt a nyitányban láttuk.
A Daland által szorgalmazott találkozás kínosan indul, Senta meglepődik, tétovázik, láthatóan nincs elragadtatva a váratlanul betoppanó „sztártól”, de aztán megadja magát. Szerelmi kettősük heve Kovaliknál suta lánykéréssé szelídül. Később, amikor a Hollandi-Művész „rajtakapja” Sentát a lángoló érzelmeit megvalló Erikkel, a sértett azonnal távozni készül. A gurulós bőrönd ismét útra kész. Talán ki sem lett csomagolva. A ribillióra összesereglők döbbenten nézik, ahogy a művész jelmezkalapját táskájából előkapva még színpadias vallomást tesz: „A bolygó hollandi – én vagyok!” Leleplezi önmagát, hogy maradt, aki volt: szánalmas pojáca. Az otthagyott Sentát nem rendíti meg a dolog, vállat vonva lazán a foteljába huppan. Mintha mi sem történt volna, felteszi a fülhallgatót: neki továbbra is ott a lemez, a hang, az illúzió. A többi úgyis csak hiábavalóság… Kovalik komikus realizmusát Wagner zenei komolysága-komorsága ellensúlyozza. Merthogy ő nem tréfál. Mi viszont maradunk a földön, a kijózanító valóságnál. Megtörik a varázs. Az ész legyűri a lelket. Pedig az a hajó, a „mentett” Hollandié a távoli horizonton éppen a végtelen égbe lobban.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..