A szklabonyai Mikszáth-emlékmúzeum hétfő kivételével mindennap nyitva tart. A takaros ház előtt az író szobra fogadja a látogatót, az emléktáblán kétnyelvű felirat: „Itt élte át szülei házában Mikszáth Kálmán gyermek- és ifjúkorát 1852–1872.” A kiállításon végigkövethető az író életútja, pályájának főbb állomásai, látható néhány korabeli ruha- és bútordarab, s több regényének szlovák nyelvű kiadása is, de mindössze egyetlen olyan tárgyat tettek közszemlére, amelyen kézírása olvasható: egy névjegyet… Mikszáth nem ebben a házban született, szülei később telepedtek le a temető mellett, ahol az író nővére, a tüdővészben elhunyt Mikszáth Mariska nyugszik.
Mikszáth apósának, Mauks Mátyás főszolgabírónak a közeli Mohorán voltak földbirtokai. A helyi evangélikus templomban kötött házasságot másodszor a már sikeres író és Mauks Ilona. Mikszáth korábban azért bocsátotta el feleségét, mert nem tudta biztosítani kettejük számára az anyagi biztonságot. Nógrád megye legkisebb településeinek egyikén, Horpácson ifjú Mikszáth Kálmán tervei alapján 1906-ban építettek eklektikus-neoklasszicista stílusú kúriát. A falu csodálatos környezetben, a Börzsöny, az Ipoly folyó és a Cserhát hegység között helyezkedik el. Bizonyára gyakran ihlették meg az írót az épület előtti park hallgatag fái, amint a tornácon üldögélve szivarozott. Ifjú Szabó István 1999-ben felavatott szobra egy ilyen pillanatot örökít meg. Az irodalomtörténeti kiállítás az író születésének százötvenedik évfordulóján újult meg, dokumentumok, családi fotók, bútorok láthatók itt, a falakon számos találó Mikszáth-idézet: „Az emlékeimre érzékeny vagyok. Nekünk íróknak úgysincs más vagyonunk, csak emlékeink és álmaink.” Mikszáth halála után Mauks Ilona a kúriában maradt, ahol visszaemlékezéseit írta, s ott is halt meg 1926-ban.
Horpácsra küldte Böszörményi Lajos nagyszalontai református lelkész 1910 márciusában azt a kis kerek eperfát, amelyet az Arany Jánosék udvarában „feketén bólingató” leszármazottjának, de legalábbis rokonának sejtett. Mikszáth válaszlevele akár tárcaként is értelmezhető, és felsejlik benne az akkor még talán nem sejtett közeli halál gondolata is: „Vettem becses levelét és küldeményét, mely mindjárt megkapta szívemet. Akis eperfamagot, melyet az egyik szárnyas az ön kertjébe leejtett, fölkapta csemetekorában egy szárnyas gondolat, és az én kertembe viszi. Kedves dolog ez nagyon. Legott menesztettem egy ukázt Horpácsra, totum facomhoz, hogy különös szeretettel ápolja, öntözgesse, trágyázgassa. Azóta már el is van ültetve, és eddig még semmi baja, hacsak ezután nem búsulja el magát az új földben. Persze még igen kicsiny, és nálunk lassan nőnek a fák. Félek, hogy már későn kezdtem megvalósítani kedves ideámat: azt tudniillik, hogy az ország különböző helyeiről olvasóim által küldött facsemeték itt megnövekedve örök érintkezésben legyenek velem, és mikor aggastyán koromban én már megszűnök a közönségnek mesélni, ők meséljenek nekem a közönség nevében suttogó lombjaikkal. De hajh, ez is csak olyan fantazmagóriám. Öncsalás. A fák azért nem igyekeznek jobban, s bizony-bizony, mire beszédesekre megnőnek a lombjaik, akkor már én ott leszek, ahol a gyökereik.”
Fotó: Gajdó Ágnes
