„Alaprajza” Kosztolányi Dezső azonos című novellája, amely egy egyházi fiúiskola világának komor színekkel festett, szuggesztív, tömör, távolságtartóan, mondhatni hidegen tragikus képsorozata. S talán épp e ponton érhető tetten Gárdos Péter művének fő problémája. A Bíró Zsuzsa dramaturg írta forgatókönyv az eredeti Kosztolányi-hangulatot ugyan érzékletesen őrzi és bontja ki, de eközben észrevétlenül eloszlik a drámai sűrű. A moziban ülve nem ereszt az érzés: a rövidke elbeszélést addig fújták, amíg egy filmhez elég nagyra nőtt, de az így keletkezett légtérben többnyire bizony lötyögnek a szereplők, némelyikük mintha csak a vetítési idő kitöltése érdekében került volna a történetbe, melynek sodrása alig van, inkább csak hömpölyög, s ebben a miliőben a mégoly tragikus befejezés sem találja a helyét. Liberális és rendpárti szemlélet találkozik a filmben – súlyos túlzás volna azt állítani, hogy összecsapnak (na, ezt például érdekes lett volna megjeleníteni), bár ennek láttatására is akad kísérlet egy-egy jelenetben. Honnan fakad a gyermekek közti erőszak? Megfogható, megállítható-e? S hol, mely lélekponton ragadható meg az elkövetők és az elszenvedők felelőssége? A film – lévén érzékeny, intellektuális válaszkeresési kísérlet – nem téved a propagandasztorik sikátorába: ezúttal nem látunk ott szinte kötelezően megjelenő, így aztán mozis közhellyé vált pszichopata, szadista papokat. Nagyrészt helyüket nem lelő férfiakat figyelünk a sötétben, akik történetesen egyházi emberek. De ebben a filmben ennek nincs különösebb jelentősége. Egy letűnt kor feltűnő, a szűkre szabott, zárt terekben is végtelenül ténfergő figuráit lessük, de a hasonló sorsok, drámák ma vajon feltűnnek-e számunkra a környezetünkben? S időben jelen tudunk-e lenni az életü(n)kben?