A jól ismert, hatásos Rachmaninov- és Muszorgszkij-részletek között (még ha indokoltak is) idegenül hatnak a Grusenyka megjelenéseit kísérő orosz cigánynóták, s megtörik az említett szerzők műveiből összestoppolt balettzene látszategységét. Az eltáncolt karakterek ‒ az egyértelműség kedvéért ‒ eltúlzottak. Feloldódik a figurák kimeríthetetlen szépségű összetettsége, hús-vér volta. Sokáig mintha csak véletlenszerűen találkozó „ösztönlényeket” látnánk a színpadon. A két véglet pedig bosszantó leegyszerűsítés: a részeges, kicsapongó apa, a házikabátos „gonosz manó” komikusságig erőltetett hedonizmusa, durvasága áll szemben Alekszej már-már feminin finomkodásával…A Karamazov tesvérek mindezek ellenére (mindezekkel együtt) emlékezetes színházi esemény. A kétrészes, mindössze másfél órás, klasszikus alapokra építő, de az akrobatikus elemeket sem nélkülöző táncjáték fináléi például ragyogóak. Az első felvonás a gyilkossággal ér véget, illetve a bűnbak, a tettet vállaló, vétlen vétkező Dimitrij üldözésével, kiszolgáltatottságával, amelyet lelki-fizikai gyötröttséggel, „pókhálóba” feszítettséggel ábrázol Eifman. A zárókép hasonlóan erőteljes: a koreográfus a család széthullásával egyedül maradt Alekszej sorsát, próbatételét gondolja tovább, akit a bűn, az általa „felszabadított” tömeg vonzása magával ragad, de aki a keresztre tekintve, belé kapaszkodva végül képes kiszakítani önmagát az örvénylő őrült haláltáncból. Az összetörten győztes lélek fölött pedig mintha ott látnánk a balettben testet nem öltő Zoszima sztarec áldó-óvó kezét. Nehézkedés… és kegyelem.
