A szerző Robert Fulghum unitárius lelkész, filozófus, zenész és festő. Bár létezik egy kétkötetes regénye is (A harmadik kívánság), alapvetően inkább esszéket ír. Mégpedig ragyogóan. A XVI. században élt Michel de Montaigne-t tartja mesterének, akinek számára nem létezett téma, mely érdeklődésén kívül állt volna. Ahogyan Fulghum számára sem létezik. Saját bevallása szerint úgy kezd neki az írásnak, hogy csak munka közben derül ki, mit ér az ötlete, s eleinte nem feltétlenül tudja, hova fog kilyukadni. Igyekszik „röptében elkapni a gondolatot”.
Ahhoz, hogy érdekes, humoros – sokszor kifejezetten kacagtató –, ugyanakkor szívbemarkolóan tanulságos írások születhessenek, nyitott szemmel, szívvel és lélekkel kell járni a világban. Fulghum igazi megszállottként csodálkozik rá a dolgokra, mindig készen állva a váratlanra. Az pedig, mint tudjuk, garantáltan eljön.
Miről szólnak ezek az írások? Például arról, hogy miért lehet fontos egy mindenféle gyerekes kacattal teli papírzacskó, amelyet az unoka ad nagyapjának, mintegy kitüntetésként. Megtudhatjuk azt is, milyen tanulságokat rejt egy szék lassú elfogyasztása, vagy hogy mi a közös egy öreg légyben és egy még öregebb emberben, aki a legyet figyeli.
S ott van aztán például a frizsider. Benne a mindennapi betevő, kívül, az ajtaján üzenetek, képek, emlékek mágnessel rögzítve. A hűtő sokszor válik az ételmaradékok gyűjtőhelyévé, amelyeket a háziasszony előbb-utóbb kénytelen alaposan átválogatni. A „kevésbé jól látható maradékot emléknek nevezzük”, amely az elme és a szív mélyhűtőjébe kerül. Itt sokkal nehezebb rendet rakni. Néha egy egész élet is rámegy.
Egy nap Fulghum földrengéstől tartva szakértőt hívott, aki megállapította, hogy háza ebből a szempontból jó helyen áll: egy régi gleccsernek köszönhetően igen szilárd a talapzata. Csak hát, egyszer sajnos a gleccserek is visszatérnek. Semmi sem lehet tökéletesen biztonságos…
S ha a valóság olykor az unalmasabbik arcát fordítja felénk, akkor provokálni kell. Fulghum ezt szíves örömest meg is teszi. Kedveli azokat a hétköznapi, tréfás játékokat, amelyekre jártában-keltében megannyi alkalmat kínál az élet.
Egy szabóság ajtaján például ezt a feliratot látja: Átalakítás és kisebb javítások férfiak és nők részére. Bemegy hát, és így szól a szabóhoz: Egy kis alakítás, javítgatás bizony rám férne. Elvállal? Egy esszé akkor igazán jó, ha témájának banalitása ellenére tanulságot hordoz. A Wollman-féle valóságtesztből – amelynek névadója Auschwitz egyik túlélője – megtudhatjuk, mi a különbség a kellemetlenség és a probléma között. Egy másik írás arra a végkövetkeztetésre vezet el, hogy az egyedüllét korántsem ugyanaz, mint a magányosság. Néhány szöveg sajátos ívet ír le: részeik csak laza szálakkal kapcsolódnak egymáshoz, mégsem érezzük erőltetettnek az összefüggéseket. Így jutunk el például a tűz napjától a szentjánosbogarakon keresztül egészen a világító emberig…
Bár a szerző korábban lelkész volt, ma már szinte kizárólag az írásnak él, miközben Kréta, Seattle és Moab között ingázik. Istenről csak óvatosan beszél. Meggyőződése szerint ugyanis soha nem érünk az Istenről való gondolatok végére. Gyermekkorunk Istene keveredik bennünk érett felnőttkorunk Istenével, s később már időskorunk – jó esetben alaposan kiérlelt – Istenével egészül ki. Ezért a válaszaink sohasem lehetnek véglegesek, ezzel számolnunk kell. (Ezt tisztán látni azonban már maga is egyfajta bölcsesség.)
„Engem nem érdekel az élet értelme…, ami érdekel, az az életben rejlő értelem”– mondja Fulghum. S erre – esszéit olvasva – mi is rálelhetünk, minden különösebb megerőltetés nélkül.
(Robert Fulghum könyvei megvásárolhatók az Új Ember könyvesboltjaiban.)
