– Hosszú pályafutásom során alig-alig találkoztam hívő emberrel az ügyfeleim között – mondja Bazsa Tibor Zsolt, a Menhely Alapítvány budapesti Vajda 3 ellátóközpontjának (éjjeli menedékhelyének, nappali melegedőjének, idősotthonának és csomagmegőrzőjének) vezetője. – Vallásos unitárius lévén az idősebb gondozottjainkat előveszem néha, és igyekszem elgondolkodtatni őket, hogy az életük vége felé közeledve nem kellene-e magukba tekinteniük, felkészülniük az utolsó nagy útra. De általában csak legyintgetnek, elhessegetik a gondolatot. A karácsonyokat ugyan ők is nagyon várják, de ennek inkább a szép gyermekkori emlékek felelevenedése lehet az oka. A régmúlté, amikor még biztos kötelékek között, egy család védőburkában éltek, és szerették őket.
Bizonyára mi is hibásak vagyunk, amikor nem figyelünk a spirituális mozzanatokra az ügyfeleinkkel készített életinterjúk során. Sajnos legtöbbször én is csak olyankor kezdek utánanézni, kinek milyen a vallási háttere – melyik egyház tagja, minek keresztelték gyerekként –, amikor már a temetése ügyében kell intézkedünk. Valahol útközben elveszett a hit. A nagyszülők még vallásosak voltak, ám a szülők már nem tudták átadni a hitüket a gyerekeknek. Mintha az igazán vallásos emberek mára kihaltak volna. A nálunk lakó idősek zöme 1945 után született, így már nem nevelkedhetett a vallást megkérdőjelezhetetlen értéknek tekintő társadalmi légkörben. Talán ez lehet a magyarázat.
*
– Ismerek olyan klienseket, akik gyakorolják a vallásukat, de hogy ezt mélyen megélik-e, hogy a hitük valóban segíti-e őket, azt nem tudom – tekint rám Papp Balázs, az intézmény szociális munkása. – A hajléktalan embereknek elveszett a társadalmi beágyazottságuk, és nincsenek a környezetükben olyan társak, akik mellett biztonságban érezhetnék magukat. Tapasztalom, hogy ezt a kapcsolati deficitet legalább részben képes kiékelni az, ha egymást segítik, felkarolják gyengébb sorstársaikat. Fontos a civil vagy az egyházi támogatás is; a fizikai segítségnyújtás és a meghallgatás egyaránt. De azt, ha valaki erőszakosan terelni próbálja őket valamilyen téma, például a vallásosságé felé, nagyon nem tartom jónak. Arra figyeljünk, amit ők mondanak, ami nekik fontos! Nagyon szűkösek a szociális lehetőségeik, így óriási hiányt pótol az életükben az, aki hajlandó igazán, őszintén odafigyelni rájuk. De sok bizalmi lépcsőt kell átlépni ahhoz, hogy a bizalmukba fogadjanak. Csak a türelmes odafigyelés nyithat utat a közös gondolkodásnak, amikor már együtt tekinthetünk rá az életükre, a bánatukra, a reményeikre. Volt, hogy sikerült hitet adnom egy ügyfélnek, és továbblépéshez segítenem. Az kellett hozzá, hogy el tudtunk tekinteni a hatalmi relációtól, és partneri jellegűvé vált a kapcsolatunk.
Az életük összegzésére nem szívesen vállalkoznak. Azokra az időkre szeretnek a leginkább visszatekinteni, amikor kapcsolatilag még rendben voltak, családban éltek, stabil munkahelyen dolgoztak, vagyis a társadalom teljes jogú tagjainak tudták magukat. Életük aranykorára, amikor még „áldottnak” érezhették magukat.
*
– A hajléktalan embereknek kevés az önbizalmuk, ezért a munkám fontos részének tekintem, hogy e téren segítsem őket – vallja Horváth Csilla, a nappali melegedő munkatársa. – Ha érzik, hogy számomra fontosak, a maguk számára is egyre inkább azzá válnak, és ez erőt ad nekik ahhoz, hogy tegyenek önmagukért. Aki képes erre, az szép eredményeket érhet el. A nyolc év alatt, amióta itt dolgozom, tizenöt ügyfelünknek sikerült kijutnia a hajléktalanságból.
– Szerettem a hittant, és mindig ötös voltam belőle – kapcsolódik a beszélgetésünkbe a hetvenöt éves Lőrinczi Antal, Csilla ügyfele. – Egész életemben sokat jelentett számomra a vallásom és református felekezetem. Mélyen hiszek ma is. Hiszem, hogy az élet után ítélet következik, de az az Úr dolga, nem a miénk. „Ne ítélj, hogy ne ítéltessél” – mint lelkész bátyám gyakran mondogatja. Esténként az angyalok odajönnek hozzám, és szólnak, hogy ne felejtsek el imádkozni. Utána aztán mindig jól alszom. A hit ahhoz is hozzásegít, hogy könnyebben meghaljon az ember. A halálban az Úr vár majd. Nála megnyugszik a lélek, és többé nem kívánkozik vissza.
– Katolikusnak kereszteltek, de nem neveltek vallásosan – ül mellénk az 1955-ben született Benkő László. – Csak karácsonykor jártunk templomba. Jó ideig kommunistának és materialistának vallottam magam. A materializmust ma már marhaságnak tartom. Einsteinre hallgatok, aki azt mondta: a világ, az élet túl bonyolult ahhoz, hogy véletlenül jött volna létre. Ebben én is hiszek. De abban, hogy Isten gondoskodna rólunk, már kevésbé. Sokáig azt hittem, az Isten olyan az életemben, mint annak idején apám volt mellettem az uszodában. Önfeledten ugráltam a fejeseket a medencébe, mert tudtam, hogy ha velem van, nem lehet bajom. De ma már nem vagyok olyan biztos ebben.
Egyszer, sok-sok évvel ezelőtt egy nyári estén, miközben a Bibliát olvastam, kellemesen erős fény árasztott el. A barátnőm azt mondta: „Az Úr üzent neked így. És azt üzente, hogy amit akarsz, el fogod érni.” Sokáig hittem is ezt, és abban reménykedtem, hogy újra tudom kezdeni az életemet. De ma már nem reménykedem. Csodát várok, mert úgy érzem, rajtam már csak a csoda segíthet. Cinikus ember lett belőlem. A világ állapotát látva az a benyomásom, hogy valósággal tombol a sátán. És nem értem, miért hagyja ezt az Isten.
*
Bacsa Mihállyal – ő is 1955-ben született – egy sörözőben beszélgetek. Kivételes intelligencia és verbális tehetség jellemzi; kissé emlékeztet a stílusa Fábry Sándoréra; azt hiszem, ha blogja lenne, heteken belül milliós követőtáborra tenne szert.
– A nagymamám lengyel volt, gyerekként ő vitt templomba – meséli. – Mentem is szívesen, de főként az orgonazene miatt. Az, hogy az anyag az emberben képessé vált az önmagára való reflektálásra, nem lehet véletlen, én Isten létezésének bizonyítékaként tekintek rá. De azt hiszem, hogy Isten nem személy, és nem figyel ránk. És úgy gondolom, jobb lenne, ha senki nem tanítana másokat Istenről, mert közvetlen kapcsolatba egyetlen ember sem került még vele.
Ugyanakkor az életemnek voltak olyan eseményei, amelyeken keresztül mintha szólni akart volna hozzám. A kislányom születése például, 1980. november 26-án. Nagy hó volt, nehezen jutottam el a Vas utcai kórházba autóval, és a portás nem akart beengedni. Egy ötezresért végül mégis beengedett. Az én picinyke Emesém azonban, amint meglátott, azonnal sírni kezdett. „Miért sír ez a gyerek, amikor az apjára néz?” – kérdeztem magamtól kissé megütődve. És abban a pillanatban mintha felülről megszólított volna egy hang: „Örülj, te hülye!” Igen, igen – ébredtem, rá hirtelen –, hiszen ez azt jelzi, hogy egészséges! Egy új ember: valaki belőled! Valamiként ott van benned, és te ott vagy benne! Vagyis tulajdonképpen én sírok ott most! – állapítottam meg bölcsen, és hirtelen nagyon jókedvem lett.
Isten és az én gondolkodásom között szakadék van. Olyan ez, mintha egy majmot beültetnének a Magyar Tudományos Akadémiába, a tudósok közé, hogy mondjon beszédet. Nagyon kirína a tömegből, és semmire sem menne a szónoki emelvényen, akárhogy igyekezne.
Nem tudom, mi lesz a halál után. Azt hiszem, bele kell nyugodni, hogy végleg vége lesz mindennek. Mégis jó volt a világot megismerni, belépni a „kiállítóterembe”. Jó volt élni: nézni, ízeket, illatokat érezni, kisgyermekek mosolyának örülni. De be kell látnom, hogy az életem, sőt talán az egész emberiség élete sem több a teremtett világéhoz és a világegyeteméhez képest, mint egyetlen betű a teleírt füzetből.
*
– Meg akarom lepni az ügyfeleimet; olyan gesztusokat tenni nekik, amelyekre nem számítanak. Jókedvvel, személyközpontú odafordulással jelen lenni számukra – méláz el Popovics Judit szociális munkás, végzős pszichológushallgató. – Hiszek a kapcsolatokban, az igazi találkozásokban, egymásra érzésekben. A beszélgetéseink során gyakran próbálom lágyabban, enyhébben visszatükrözni, „átkeretezni” mindazt, amit elmondanak, hogy ne fájjon nekik annyira, hogy elviselhetőbbnek érezzék a helyzetüket. Nem tudom, jó-e így, mert ezzel talán kissé elkenem, meghamisítom a valóságot.
Sokszor gondolok arra, milyenek lehettek ártatlan gyerekként, életük felelősség nélküli szakaszában. És tudatosítom magamban: ők ma is azonosak azokkal az egykori gyerekekkel. Miért alakult így az életük? Erre a kérdésre legtöbbször nem lehet konkrét választ találni, az okok összetettek. A társadalom által előírt normákhoz képest határozzuk meg a helyzetüket, de az ember több ezeknél a normáknál. Az, hogy itt tartanak, csupán tünete valaminek. A helyzetük a társadalmunkról mond ítéletet.
Van egy kliensem, aki már 1991-től rendszeresen eljár Teréz anya nővéreihez, és nemcsak azért, mert ott enni kap. Nagyon nehéz sorsa volt, mégis mély hit jellemzi, amely az identitásához tartozik, és tartást ad neki.
*
Judit kollégája, Gombai Gellért is a személyesség fontosságát hangsúlyozza. – „Neveden szólítottalak”, gyakran ez a bibliai idézet jár a fejemben, amikor az ügyfeleimmel beszélgetek. Mert ha megjegyzem a nevüket, és a nevükön szólítom őket, tudni fogják: fontosak számomra, egyikük sem csupán egy a sok közül, hanem olyan valaki, akihez személyes viszony fűz. Jelen voltam, amikor az egyik régi ügyfelünk haldoklott. Miközben fölötte állva a mentőt vártuk, és idegesen, szitkozódva kommentáltuk a történteket, egyszer csak rájöttem: ez így nincs rendjén. El kell hallgatnunk, rá kell figyelnünk, mert az a feladatunk, hogy az utolsó útján a kísérői legyünk. Ő itt, ebben a házban volt otthon, és senki más nem kísérheti el, csak mi. Talán különösen hangzik, de nemrég valami nagyon hasonlót éltem meg, amikor a feleségem az első gyermekünket szülte. Hogy minden erőmet, szeretetemet megfeszítve jelen kell lennem, és segítenem kell – akkor is, ha valójában nem segíthetek.
Fotó: Gombai Gellért
