A Központi Papnevelő Intézetben múlt héten lezajlott szimpóziumon Beran Ferenc bevezetőjét követően Kocsis Imre Pál egyházképéről, Tarjányi Béla az apostol egyéniségéről, „pedagógiájáról” tartott előadást, Kránitz Mihály pedig (akinek nemrég jelent meg Videte Paulum – Nézzétek Pált című kötete) az első és második missziós út kis-ázsiai (törökországi) emlékhelyeit láttatta a nemzetközi szakirodalom felhasználásával, részletekre figyelő, reprezentatív fotósorozata segítségé
A váci szeminárium rektora, Kocsis Imre a legrégebbi egyháztani dokumentumokból, a páli levelek alapján, elsősorban a korintusiakhoz írt üzenetekből kibontva magyarázta az apostol egyházképét. Pál gyakran kitért arra, hogy elsődleges feladatának nem a keresztelést, hanem annak „előkészítését”, az evangélium terjesztését szolgáló missziót tekinti. Pál legtöbbször – nem elsőként – az ekklészia („kihívott”, „összehívott” jelentésű) főnevet alkalmazta a keresztény közösségre, de az eredeti, népgyűlésre utaló görög szót a Septuaginta (Hetvenes) fordítás nyomán „Isten népe” (héberül: qahal) értelemben használta. Az „Isten egyháza” forma a jeruzsálemi gyülekezet önmeghatározása volt. Az ekklészia később a helyi közösségre és az egyetemes egyházra is utalt. Kocsis Imre a páli metaforák közül is elemzett néhányat: az apostol ugyanis az egyházat szimbolikus képek, fogalmak formájában – Krisztus jegyeseként, Isten templomaként, illetve Krisztus testeként – is emlegette. A szolgálatokról és karizmákról szólva az előadó Pál azon meglátásait emelte ki, miszerint a Szentlélek (különleges) ajándékai nem feltétlenül látványosan (például nyelveken szólás formájában) jelennek meg; az egyes karizmáknak a közösség javát, az egyház építését kell szolgálniuk. Minden adomány igazi értékét pedig alapvetően a hiteles szeretet adja meg…
Tarjányi Béla biblikus professzor Szent Pál, a „tizenharmadik apostol” személyét, összetett egyéniségét, pedagógiai „módszereit” gyakorlati szempontból, lelkipásztoroknak és hitoktatóknak szánt buzdításként, mintegy hiteles példaként vázolta fel. Pál fáradhatatlan küzdőként kezdetektől Isten ügyét szolgálta; már akkor is, amikor üldözőként egy „veszedelmes szekta” tagjai után kutatott. A damaszkuszi úton történt megtérését („fordulását”) követően pedig hasonló buzgalommal állt Krisztus mellé, hogy az evangélium hirdetője legyen. Jóformán folyamatosan úton volt: küldetése és emberszeretete hajtotta.
Pál írásai apostoli működésének módszereiről is tanúskodnak. Leveleiben – munkatársait megtisztelve – többes számban fogalmazza meg üzeneteit; nem mulasztja el dicsérni a rábízottakat – észreveszi a jót, hogy ezzel is bátorítson és továbblépésre sarkalljon. Saját szenvedéseinek említése mögött nincs szemrehányás vagy önsajnálat: az „pedagógiai eszköz” számára a tanításban, hangsúlyozva, hogy minden fogságban eltöltött idő, megveretés, halálveszély és fáradtság Isten ügyéért vállalt önkéntes áldozat. A leveleket lezáró üdvözléseknek ugyancsak visszatérő motívumai az elismerő szavak, a dicséret és a szeretet megnyilvánulásai. Pál nagy gondot fordított a kapcsolatok ápolására. Gyűjtéseket szervezett a közösségek körében, adományokat vitt a rászorulóknak. E gesztusok nem pusztán az összetartozást jelezték, hanem az akkori egyház egységét is kifejezték. Az apostol erényeinek sorában a megbocsátás, az ellenségszeretet is fontos helyet foglalt el. Szent Pál azt szerette volna, hogy missziója nyomán ne csak közösségek szülessenek, hanem új apostolok is, akik folytatják az általa megkezdett munkát. Felszólítása, buzdítása minden kereszténynek szól. Ma is…
