Különböző típusú és szervezettségű, nemzetközi jogi normákon alapuló szervezetek, intézmények egész sora jött létre az elmúlt ötven évben. A „cselekedj helyben és most” megközelítés gyakran megoldhatatlan kérdéseket vet fel az államok számára: e követelmény is közös fellépésre, együttműködésre kényszeríti a harmadik világ országait, a fejlett államokat és szűkebb régiónk országait egyaránt.
A legtöbb országot magában foglaló, legátfogóbb nemzetközi szervezet az Egyesült Nemzetek Szövetsége (ENSZ). A szervezet szakosított (például Fenntartható Fejlődés Bizottság), illetve regionális (például Európai Gazdasági Bizottság) intézményein és tematikus programjain (például az UNEP, az ENSZ 1972-ben alapított környezetvédelmi programja és szervezete), valamint az égisze alatt létesített multilaterális egyezményein (például a Biológiai sokféleség egyezmény) keresztül igyekszik hozzájárulni a világ különféle közös és globális gondjainak megoldásához.
Az emberi környezet megóvásával foglalkozó első, világméretű program kidolgozására 1972-ben került sor Stockholmban, az ENSZ környezeti világkonferenciáján. A rá következő tíz évben az ENSZ egy sor szakmai konferenciát rendezett az élelmezés, a népességnövekedés, a településfejlesztés, az elsivatagosodás, az egészségügy és az agrárreform, valamint a megújuló energiaforrások kérdésében. Az úgynevezett Brundtland-bizottság 1987-re készítette el a Közös jövőnk című jelentést, mely először fogalmazta meg a fenntartható fejlődés fogalmát, átfogó céljait.
Az ENSZ 1992-ben Rio de Janeiróban megrendezett Környezet és Fejlődés Világkonferenciája, a 2002-ben Johannesburgba összehívott Fenntartható Fejlődés Világkonferencia, valamint 2012-ben az úgynevezett Rio+20 Világkonferencia megpróbálta összegezni a globális problémákat és a megoldásuk érdekében tett erőfeszítéseket. A Rio+20 eredményeinek értékelésében a hozzáértő közvélemény rendkívül megosztott volt: az egyik neves angol tudományos folyóirat kommentárja a konferencia nemtörődömségét bűntettnek nevezte, ugyanakkor mások üdvözölték a tanácskozás megrendezését, és már a párbeszéd fennmaradását is fontos eredményként könyvelték el. Kétségtelen, hogy valódi, kézzelfogható eredményekkel nem dicsekedhettek a részt vevő országok tárgyaló delegációi.
Ha másra nem is, de a párbeszéd fenntartására képes az ENSZ, ám – ahogy ezt a belső folyamatokat jól ismerők állítják – megoldást biztosan nem tud és nem fog adni a világot sújtó problémákra. A munka ugyan folytatódik a Fenntartható Fejlődési Célok rendszerének kidolgozásával, ahogyan erről az előző alkalommal Bartus Gábor írt cikkében, de a szegénység és a környezeti degradáció globális gondjaival kapcsolatban az ENSZ a maga bonyolult és rendkívül lassú eljárásaival inkább csak a tények feltárásában tud segíteni, a közös és azonos érdekű, hatásos és gyors megoldások kidolgozásában kevésbé.
A harmincnégy fejlett országot tömörítő, nemzetközi agytrösztnek is nevezett szervezet, az OECD (a Gazdasági Együttműködés és Fejlesztés Szervezete) is inkább magas szintű elemző diagnózis készítésére alkalmas, semmint a mindenható megoldások kereteinek meghatározására. Pedig a fejlett országok felelőssége részben gazdasági erejük okán, részben geopolitikai érdekeik miatt is jóval nagyobb, mint az úgynevezett fejlődő világ országaié. Ugyanakkor az is valószínű, hogy az országoknak önállóan, saját érdekeik mérlegelésével még többet kell tenniük a maguk védelmében. Nem várhatják meg mindig a nemzetközi bürokrácia lépéseit, hanem – amíg lehet – maguknak kell fellépniük természeti erőforrásaik – a tiszta víz, a föld, az erdők és a létfontosságú biológiai sokféleség – megóvása érdekében.
