Oscar (Michael B. Jordan) átlagos fekete srác New Yorkban, s az év utolsó napját úgy kezdi, hogy végre ráncba akarja szedni életét: lemond függőségéről, megpróbálja visszaszerezni állását, valamint annyi év és egy bájos kislányuk születése után végre megkéri barátnője kezét. Az újévi ünneplés azonban értelmetlen tragédiába fullad, mely hajdani megtörténtekor mélyen megrázta az amerikai közvéleményt. Ryan Coogler nem árul zsákbamacskát, már a kezdőjelenetben bemutatja az egyik szemtanú okostelefonjával felvett végkifejletet. Ezután Oscar utolsó huszonnégy órájának valóságon alapuló történetét látjuk. A szikár, kisrealista ábrázolásmód kizárja, hogy antirasszista példabeszéddé egyszerűsödjön a film, s ez megsokszorozza a dráma érzelmi töltetét is, olyannyira, hogy a zárójelenet pattanásig feszült, súlyos némaságát már alig bírja a néző. Hisz nem elég, hogy megtörtént az, aminek nem volna szabad, még meg is kell osztanod azzal, akit mindennél jobban szeretsz.
Hasonló súlyokat cipel lelkében Grace (Brie Larson) is, aki egy veszélyeztetett fiatalokat befogadó ideiglenes otthon nevelőtanáraként remekül talál rá a megfelelő hangnemre a gyerekekkel, ám amikor rájön, hogy az egyik frissen érkezett lány sorsa túlságosan hasonlít az övére, megriad. Destin Daniel Cretton saját rövidfilmjéből készített, többszörös fesztiváldíjas alkotása meghökkentő sebességgel vált oda s vissza komikum és tragikum között, miközben lassan, alig észrevehető finomsággal bontakozik ki főszereplőnk drámája. Ha a Fruitvale Station egyetlen csúcsjelenettel zár, itt egyenesen tülekednek a torokszorító pillanatok, melyek jó ritmusban oldódnak fel az őszinte derű egy-egy gesztusával.
A nyelvek pedig hosszú némaság után tétován megoldódnak, s a beszéd itt elsősorban nem eszköz vagy terápia, hanem a bizalom próbája: meg kell osztanod önmagad szeretteiddel, mert a némaság folytathatatlan.
