Amikor megszülettem, a vér szerinti anyám a Vanessa nevet adta nekem. Hazavitt a kórházból, a saját házába. Depressziós lett, képtelen volt szoptatni, így megbetegedtem. Néhány napos koromban átment velem anyukámhoz. Megköszönte, hogy ott lehetett, amíg várandós volt, s azt mondta, keres valakit, akinek odaadhat engem. Erre mindkét nővérem meg a bátyám is sírni kezdett, és könyörögtek anyukámnak: „Nem, ne engedd, hogy elvigye, szeretjük őt!” Az akkor tizenhárom éves nővérem vállalta, hogy otthagyja az iskolát, és felnevel. „Ha így lesz, akkor jó!” – mondta anyukám. Tőle kaptam aztán az Anna nevet.
Anyukám kórházba vitt, ahol az orvos közölte: már nem tehetnek értem semmit. De ő nem nyugodott bele, mindent megtett, hogy megmentsen. Egy cipősdobozban aludtam a ruhásszekrényben, lámpák között, ki tudja, talán azért, hogy melegen legyek, s anyukám egész éjjel imádkozott értem. Néhány nap múlva meggyógyultam. Anyukám nem volt katolikus, egy szektába járt. Másképpen ugyan, de ott is hisznek Istenben. Nagyon okos az Isten, nem? Új családot adott, ahol senki nem volt katolikus, elsőként így hát ott volt feladatom. Amikor misszionárius lettem, anyukám sokáig nem beszélt velem. Egyszer aztán felhívott, s elmondta, hogy vasárnaponként szentmisére jár, már megvolt a keresztelése és az elsőáldozása. Nagy ajándék volt ez Istentől.
– Mikor mesélte el anyukád a történetedet?
– Egyéves koromban egyszer visszajött a vér szerinti anyám, aztán ismét elment. Mindenki ismerte a történetemet, de nekem nem mesélte el anyukám, én pedig nem foglalkoztam a testvéreim és köztem lévő különbséggel. Ötéves koromban aztán egy másik városba költöztünk, ahol mindenki azt kérdezgette tőlünk: „Te miért vagy fehér, és te miért fekete?” Mondtam, hogy a testvéreim reggel születtek, én meg este… Egyszer aztán a bátyám sütit akart adni valakinek, de persze az enyémet, mire így szóltam: „Nem adok!” Erre ő: „Nem is vagy a testvérem! Ő az anyukád!” – s rámutatott egy fekete nőre az utcán. Hirtelen minden leesett. Hazamentem, anyukám az asztalra ültetett, s elmesélte, mi történt velem. Nem rázott meg különösebben, amit mondott, mert soha nem éreztem, hogy más vagyok, csak szeretetet kaptam, de féltem iskolába menni, nehogy megint találkozzak azzal a különös fekete nővel. Egyszer egyébként – azt hiszem – láttam a vér szerinti anyámat. Egy bevásárlóközpontban voltam, s észrevettem, hogy valaki figyel. Olyan volt az a nő, mint ő a képeken.
– Haragszol rá?
– Nem. Amit tett, csúnya dolog, de biztos vagyok benne, hogy azért tette, mert hiányzott neki valami, Isten. Ki vagyok én, hogy azt mondjam, gonosz ember? Nem ismerem. De biztosan tudom, hogy ha nem tette volna ezt velem, ma nem lennék misszionárius. Isten minden rosszból jót tud kihozni. Ő mindig ott volt az életemben, akkor is, amikor még nem ismertem. Misszionárius lettem, és látom, hogy Istennek mindenkivel terve van.
– Hogyan találtál rá a hitre? Kezdetben te is valamelyik szekta tagja voltál?
– Húsz évig jártam oda. Volt egy barátom, de drogozni kezdett, s elhagyott. Szomorú lettem, mert nagyon szerelmes voltam belé. Egyszer találkoztam egy katolikus fiúval az utcán, ott evangelizált, s elhívott a lelkigyakorlatukra. Hallottam, hogy a katolikusok sokat imádkoznak, gondoltam, Isten biztos meghallgatja őket. Eldöntöttem, hogy elmegyek a lelkigyakorlatra, s rengeteget imádkozom, hogy Fernando visszajöjjön hozzám. Persze nem jött vissza, de ott először megtapasztaltam Isten szeretetét. Ezt olvastam a Szentírásban: „Mielőtt megalkottalak anyád méhében, már ismertelek…” Ott volt benne a történetem. Hazamentem, és más ember lettem. Anyukám azt hitte, megőrültem. Varrónő volt, s azt látta, hogy mindenkinek odaadom a ruháimat. Mindennap templomba jártam, és nem akartam visszamenni az egyetemre. Semmi nem volt fontos, csak Isten. De néhány hónapig – anyukám kérésére – a szektába is jártam még. Oda reggel, este meg a misére. Egy imacsoportnak is tagja lettem, de mindez nem volt elég. Valami hiányzott az életemből.
Egyszer elhatároztam, hogy az imacsoport helyett aznap inkább strandra megyek. Az utcán odajött hozzám egy ismeretlen srác, megölelt, és azt mondta: „Gyere a shalomos imacsoportba!” Mondtam, hogy most nem tudok, mert éppen a Copacabanára tartok, de majd legközelebb. Így is lett. S amikor utána misére mentem, és az ostyában Jézust tartottam a tenyeremben, sírni kezdtem. „Milyen pici lett értem!” – gondoltam. Éreztem, hogy itt a helyem, így nem sokkal később, huszonhárom éves koromban misszionárius lettem.
– Mit szóltál, amikor megtudtad, hogy Magyarországra küldenek?
– Egyik este azt álmodtam, hogy egy másik országban élek, ahol hideg van, esik a hó, kabátot kell hordani. Másnap közölték: Budapestre küldenek. „Az hol van?” – kérdeztem. Amikor elmondták, hogy Magyarországon, már tudtam, hová megyek. Hallottam a hazátokról a foci miatt, meg akkor is, amikor Felipe Massa autóversenyző balesetet szenvedett itt. Sokat nevettem, amikor Skype-on beszélgettem anyukámmal, s a háttérben azt kérdezte a barátnője, hogy hol van Vanessa. Azt mondta, hogy hát itt Brazíliában, Budapesten. „Nem, anya, Budapest máshol van!” – közöltem, mire ő egészen elképedt. Nehezen fogadta el, hogy ezt a hivatást választottam. Szomorú volt, hogy mindig messze leszek. De amikor útnak indultam, azt mondta: „Ha elmész, többet ne gyere vissza. Ha Jézust akarod követni, örökre tedd.” Ez adott erőt, amikor honvágyam volt, amikor nehéz volt minden.
Legutóbb tavaly júniusban jártam otthon. Akkorra anyukám beteg lett. Ő ápolta a nagypapát, aki száznégy évesen halt meg nemrég, a nagymamát, aki még él, kilencvenhét éves, és a nagybácsit is. Mindenkivel foglalkozott, csak magával nem. Mindig kértem tőle és apukámtól, hogy legyen templomi esküvőjük. Amikor nyáron hazalátogattam, a testvéreimmel megszerveztem nekik. Az egyik nővérem varrta anyukám ruháját, én pedig megcsináltam a körmét. Épp a születésnapomon házasodtak össze. Mindig kérdezte, hogy én mikor megyek férjhez. Augusztusban felhívtam, és elmondtam: esküvőm lesz. „Tényleg, Vanessa, és mikor?” – kérdezte. – „Azt nem kérdezed, kihez megyek?” – „Tudom.” – „Na, tessék, kihez?” – „Hát Jézushoz!” – „Honnan tudtad?” – „Már akkor tudtam, amikor megszülettél” – válaszolta. Majd azt kérdezte, lesz-e szép ruhám. Ő varrta meg. De már képen sem láthatta rajtam. Novemberben meghalt. Amikor utoljára találkoztunk, nem kérdezte, mikor lát megint. Csak annyit mondott: nagyon szeret, és megköszönt mindent. Nem akart kórházba menni, a nagymama miatt, hisz akkor ki fog vigyázni rá? De nagyon rosszul lett, így mégis befektették. Már nem tudott beszélni, de amikor a nővérem mutatott neki egy képet rólam, elmosolyodott. Elmentem a Rózsák terére, a Szent Erzsébet-templomba, mert ő is Erzsébet volt, s már másképp imádkoztam érte, tudtam, hogy Istennek kell adnom őt. Épp ekkor ment el.
– Mit gondolsz, mit kaptál tőle?
– Mindent, az életet. Mesélték, hogy mindenkinek mutogatta a képemet: „A lányom, misszionárius!” Egyszer azt mondta, érzi, hogy boldogabb vagyok Magyarországon, mint Brazíliában, és tudja, hogy itt van most az életem. Ez igaz. Más családom van, más feladatom, saját misszióm. Örülök, hogy ezt ő is megértette. Segített ebben egy magyar fiú, Csabai Barnabás, aki shalomos misszionárius lett. Anyukám látta ezt a fiút, ő jelentette számára a magyar népet, s felismerte: szép a misszióm. Isten küldött ide, nem azért, hogy szambázzak, vagy megtanuljak magyarul. Sokszor úgy érzem, csak azért kellett idejönnöm, hogy lássam, mennyire szeret az Úr. Eleinte, amikor még nem tudtam a nyelvet, olyan voltam, mint egy kisgyerek. De rengetegen segítettek. Itt derült ki az is, hogy cölibátusra hív Isten. Februárban tettem le a fogadalmat. Így nem csupán valakié vagyok, hanem elsősorban Jézusé, s aztán mindenkié.
