Sok ezren élnek a sebbel, amelyet úgy nevezünk: válás. És ami egyre több keresztény embernek is mindennapi keresztje. Szerencsére már egyházunkban is vannak olyan imacsoportok és közösségek, ahol az elváltak megoszthatják fájdalmukat, és reménységet kaphatnak.
Herpy György Budapesten, a belvárosi főplébánia-templomban havonta egyszer olyan szentmisét mutat be, amelyben kifejezetten az elváltakhoz szól. Az elmúlt három esztendőben erős és megtartó közösség alakult itt ki, bizonyos értelemben önszervező módon. Gyuri atyával és a közösség három tagjával beszélgettünk a megalakulásról és a csoport megtartó erejéről.
Bucsy Magdi, akit nevezhetünk a közösség motorjának, az elindulásról így beszélt: „Néhány éve egy Mécs-lelkigyakorlaton voltunk együtt, amelyre elváltakat is hívtak. Utána eldöntöttük, hogy jó lenne az ott tapasztaltakat együtt továbbvinni, valami hasonlót folytatni. Kezdetben az én lakásomon voltak az összejövetelek. Abban az időben találkozásaink többnyire abban merültek ki, hogy panasznapot tartottunk. Rádöbbentünk, hogy ez nem visz előre. Megértettük, hogy szükségünk van egy vezetőre, aki határt szab nekünk. Így találtunk rá Gyuri atyára, aki együtt érezve hagyja, hogy megosszuk egymással fájdalmainkat, de összejöveteleink középpontjában nem ez áll. Elmélkedéseket, szempontokat hoz nekünk, amelyeket az életünkre tudunk vonatkoztatni, amelyek segítenek továbblépni, bízni. Minden hónapban részt veszünk a keddi szentmisén, és utána jövünk össze. Nagyon fontos a közösség és az ima ereje.
Többnyire ötven és hatvan év közötti asszonyokból áll a csoportunk – veszi át a szót Szeghalmi Edith. – Több éve hordozzuk a válás keresztjét. Szükségünk van arra, hogy együtt legyünk. Mindig feltöltődve megyek haza egy találkozás után. Sokat jelent számunkra a Szűzanya felé fordulás. Minden összejövetelünkkor éneklünk hozzá. A „Boldogasszony édes” kezdetű éneket Gyuri atya kiegészítette egy versszakkal: Minket is elhagytak, s magányosak lettünk, soksokféle kínnal mi is megszenvedtünk. Édes Szűzanyánk! Mivel mi a belvárosi plébániatemplomhoz kötődünk, ahol nemrég találtak rá egy XIII. századi Szűzanya-freskóra, azóta úgy tekintünk arra a képre, mint amelyről az Elhagyottak Királynéja néz ránk. Szükségünk is van erre az anyai gondoskodásra, hiszen nekünk is vannak gyermekeink, akiket szintén nagyon megviselt a válás. Erről mindenki sokat tudna mesélni.”
Gulyás Gyuláné, Judit e gondolathoz kapcsolódva mondja: „Legtöbbünk esetére igaz, hogy a gyerekeink nagyon szeretnék, ha a családjaik újra együtt lennének. Nekem Gyuri atya és a közösség sokat segített abban, hogy a férjemmel eljutottunk odáig, hogy három év után ismét tudunk legalább együtt ünnepelni. Úgy érzem, ez nagy kegyelem. Hogy lesz-e további változás, azt próbálom az Istenre bízni. Gyuri atya és a közösség biztatása, és az, hogy van kibe kapaszkodnom, rengeteg erőt adott az utóbbi években.”
„Nagyon sokat biztatom őket – folytatja Herpy György atya –, hiszen egészen kiváló és értékes emberek egytől egyig. De a kudarc, a magány, az elhagyottság fájdalma megtépázta az önbecsülésüket. Gyakran mondom nekik, amikor látom, hogy csüggednek: legyetek büszkék arra, amit eddig a Jóisten veletek tett. Biztatom őket, hogy legyenek hálásak mindenért, értékeljék mindazt a jót, ami az övék. Buzdítom őket, hogy nézzék az élet szép és jó oldalát, nem feledve, hogy krisztusi tanítványságunk egyik pillére a kereszt, amelyet vinni kell. Látom, hogy a Lélek működik köztük. Változnak, erőre kapnak, kinyílnak és segítik egymást. Gyakran mondom nekik: Ne csüggedjetek! Hiszen kis csoportjukra is igaz: ti vagytok az egyház, nem vagytok egyedül.”
