Kimérve Isten centijével

Távolabb álltam a Földművelésügyi Minisztériumtól, hogy visszaszaladjak az árkádok alá, hiszen onnan zuhogott a gépfegyversorozat, a tetőről. Csak nehézfegyverek össztüze tehette, ami történt, nem negyvennyolcas mintájú kispuska vagy davajgitár. Búvóhelynek képzeltem a Rákóczi-szobrot, elűztek onnan a hullák, tovább a fölbukó embereken át a kiömlő has disznóölési bél-látomásán, le a rakpartra, de szemben puskás fejek. Az ösztön ellenőrizhetetlen és elképzelhetetlen irányítása szerint hasra feküdtem a 2-es villamos megállója mögé, az épülő-építetlen metró sánca oldalába, éppen a mellé az évfolyamtársam mellé, akivel reggel elindultam, és elveszítettük egymást. Nem mentett az a hely, ha a Nádor utcából előállt tank szétlőhetett bennünket jobbról. A tér közepébe tüzelt, s én megint halhatatlanságom képzeltségével lestem, ahogy rángatózik az ágyú a lövés terheitől, alatta a gépfegyvere tüzes, jégverésfehér villogása. Néztem a megvalósult háborús filmet, de aztán felém fordult a valóságos vasfedő, mintha egyik dolgát elvégezte volna, következhet a másik. Barátom elfordította fejemet a földnek – és ágyúgolyó robbant föl előttünk, eltemetődtünk fekete görönggyel, maszadékkal. Nem halhatok meg! Rám gördült szomszédom kalapja, teste megzökkent, alábújtam, takaróztam vele, mintha lehetne fedezék. Bal combomban villamosütés fekete zsibbadása – lenyúlok, csurom vér a kezem; ott fekszem elrendelés szerint pontosan kimérve Isten centijével; ha valamivel jobbra, én vagyok az a halott, ha balra, belőlem csinál húsrózsát a robbanógolyó, barátom karja lett húsrózsa amúgy, ha lejjebb hasalok, megöl a szilánk. És mászott rajtunk a félholtak őrülete, mögénk mászott a tank, taposott. „Jaj, hol vagy, kisfiam, Danikám?!” „Ne rajtam kússzon, hallja-e?!”

Aztán bekövetkezett az idők végezetének csöndje. Barátommal, két kezetlen-lábatlan Egyember, beestünk az Építésügyi Minisztérium kapuján, lelőhetően addig is. Mintha láb nélkül léptem volna végig a métereket, összeestem a küszöbön valami nővéri karban, mígnem a pincében ötven sebesült adta kézről kézre a konyakosüveget. Élünk! Élőnek vettem észre magam. Uram, megáldoztam kegyelmed töményszeszéből, röpültem, Uram!

Teherautókkal szállítottak, fekve a platón, engem a Tétényi útra. Hordágyról néztem végig a téren, akkor is megőszülhettem volna, mi történt, ahol feküdtem? Mint a körvadászat után! Valóságos a mondás: fűbe harapott. Haldoklók ették a földet, kapaszkodtak a gyep gyökérzetébe. Nekem meg az a szürke fölül-ég, az autózökögés szájszorító végtelensége a túlélésben. Tovább vérzek a kötözés után, mert a kórházban sem vették észre a másik sebet: elöl szilánk, máig is benti, hátul kivájt húsom luka, leszakadt izom, de érintetlen csont és ideg. Véres ujjlenyomattal hitelesítettem azonosságomat a bordó fedelű igazolvány belsejében, fényképem alatt.

Asszonynéven voltam bejegyezve a szülészeten, már csak ott jutott hely a magasabb ágyon: Nagy Istvánné. Férfisebesültek szültek akkor ott. Körülöttünk bakfis bábák, önkéntes ápolónők. Magyar Kati tizenhat éves művészeti középiskolás piros melegítőben, narancsgerezddel kínál, éltető, véletlen, ártatlan cirógatása november 4-e után halott, a terézvárosi templom előtt hanyatt fekszik a vöröskeresztes, ballonkabátban, a piros melegítőben, fekete-fehérben láthatom fényképező unokabátyám miatt. Nem merem látni, nem akarom! De a narancsevés közben semmi sem sejthető.

A könnyebb sebesülteket átviszik a Gellért fürdő inhalációs kamráiba. Lilla és Klotild nővérek – a világháború honleányai – kötözik sebeinket, a tíz-tizenkét valószínűtlen túlélőt. Légrádi a Landler Jenő utcából: keresztüllőtték a hasát, csupán két ragtapasz jelzi a sebet, belül teljesen sértetlen maradt. A fiatal jogász mindkét fülét átvágta a szilánk, középen ép feje, fülei gyorsan gyógyulók. Palika, a teológus, megsorozták a vádliját, rúdugrónak képzeli magát mankói között, neki a Gellérthegy a világrekord. A 49-es villamost Dékány Csaba technikus és egy villamoskalauz fiú vezette neki a Kálvin téren álló tanknak. A tizenhat éves Ádám, vasgyúró, Érdről bejáró postás gyerek, a tankból kihajoló tisztet fél téglával dobta alá, s rá combjában az ágyúgolyószilánk. Szerencse fiai mindannyian. Hősként járt ki nekünk a nemzetiszín- és gyászszalag-mosoly. Engem a szállóban rekedt Turay Ida aranyozott golyóstollal ajándékozott meg, Páger Antal Argentína felől jövet még lakástalan, gyakran lejött hozzánk rádiót hallgatni, mesélni, és józanságra inteni.

A kabátot elégettük sár-vér-mosatlanul. Őszöm tárgyi bizonyítékát bal combomban rejtegetem, magnyitogorszki repesz.

    (A szerző Kossuth-díjas költő.)

Szólj hozzá!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .