El Greco: Pünkösd (1600 körül)
Az egyházatyák közül többen is megjegyzik, hogy a Szentlélekről szóló tanítás kifejtése viszonylag későn kezdődött. Mi volt ennek az oka?
– A teológia történetében gyakran találkozunk azzal a jelenséggel, hogy egyes hitigazságok részletes és elmélyült kifejtésére azért kerül sor, mert bizonyos szentírási szövegek értelmezése körül egy-egy történeti helyzetben vita alakul ki. Ez volt a helyzet a Szentlélek istenségéről szóló tanítással is. Az egyház a föltámadt Jézus parancsa nyomán kezdettől „az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevére” keresztelte meg a Jézus Krisztust követni szándékozó embereket (Mt 28,19–20). A IV. században aztán, amikor az úgynevezett „Lélek ellen küzdők” azt kezdték hirdetni, hogy a Szentlélek valójában nem isteni természetű, hanem pusztán az angyalokhoz hasonló szellemi teremtmény, Nagy Szent Atanáz, Nagy Szent Vazul vagy Nazianzoszi Szent Gergely részletesen megcáfolták ezeket a nézeteket. Ha a Szentlélek olyan isteni tevékenységeket végez, mint a megszentelés, az isteni életben részesítés, a Fiú titkának és az isteni igazságnak a feltárása, akkor ő nem lehet pusztán teremtmény, hanem az Atyával és a Fiúval együtt ő maga is isteni személy, a teljes isteni lényeg birtokosa. Az egyházatyáknak erre a tanítására támaszkodva fogalmazta meg végül az I. konstantinápolyi zsinat (381) a Szentlélek istenségére vonatkozó egyházi hitet az I. nikaiai zsinat (325) hitvallását kiegészítő saját hitcikkelyében, melyet ma is imádkozunk.
A dogmatika a Szentlélek származását lehelésnek (spiratio) nevezi. Mit jelent ez pontosan?
– A bibliai szóhasználatban a héber ruah, a görög pneuma vagy a latin spiritus jelenthet légmozgást és lélegzést, leheletet is. Az Újszövetségben Jézus kinyilatkoztató tevékenysége révén tárul fel a maga teljességében, hogy az Úr éltető lelke és mozgató lehelete valójában személyes valóság, akinek személyes jellegű cselekvése van. A Szentlélek erővel teli, láthatatlan, szabad és lendületet adó tevékenységének jellemzésére maga Jézus is használja a szél, a légmozgás képét (Jn 3,8). Amikor pedig föltámadása után a küldetésadással együtt közli a Szentlelket a tanítványoknak, a rájuk lehelés gesztusával teszi ezt (Jn 20,22).
A Szentlélek örök származására irányuló reflexió a Lélek-lehelés bibliai kapcsolatát összekötötte a Lélek-szeretet kapcsolattal, melyet ugyancsak az Újszövetség tanúsít (Róm 5,5). A szeretet felől nézve tehát a „Lélek” szóban rejtőző „lehelés” mint a szeretet belső ösztönző dinamizmusa vált értelmezhetővé.
A Katolikus Egyház Katekizmusa a hitvallást magyarázva arra mutat rá, hogy „Őt nem halljuk”. Mit jelent ez a háttérben maradás?
– Az „Ő szólt a próféták szavával” megfogalmazás közvetlen bibliai háttere valószínűleg az első Péter-levélnek az a kijelentése, hogy a próféták „Krisztusnak bennük működő Lelke” (1Pét 1,11) által jövendöltek Krisztus szenvedéséről, dicsőségéről és a vele elérkező üdvösségről. Itt nyilván a Szentléleknek a prófétákat indító, ösztönző és sugalmazó tevékenységéről van szó, amely alkalmassá tette őket arra, hogy megértsék és hűen közvetítsék Isten szavát, igazságát, amely az eljövendő Felkentre, Krisztusra vonatkozik. A Szentlélek nem maga ez az isteni szó és igazság, hanem az isteni szó és igazság feltárója, megértetője. Az Újszövetség nagy újdonsága, hogy az isteni szó, igazság egy személy, Jézus Krisztus. Őt halljuk, őt látjuk közvetlenül, de nem önmagára irányítja a figyelmünket, hanem az Atyára, aki a rejtekben van, akinek az Igéje, akit láthatóvá tesz számunkra. Ez a figyelmet önmagáról az isteni Másikra átirányító magatartás még inkább jellemzi a Szentlelket. Az igazság Lelkeként az Igazsághoz, Jézushoz vezet el, a megtestesült Ige misztériumát tárja föl, nem magától és nem magáról beszél az ember szívében, nem önmagát hirdeti, és nem önmagát dicsőíti meg, hanem a Fiú-Jézust (Jn 16,13–15). Végső soron mindhárom isteni személyt jellemzi a háttérben maradás magatartása a maga sajátos módján.
A Szentírás tanúsága szerint a megtestesülésnél azonban a Lélek „megelőzi” Jézus Krisztust…
– A Fiú-Ige és a Lélek mindig elválaszthatatlanul együtt cselekszik az üdvösség történetében, Szent Ireneusz hasonlatával élve, „mint az Atya két keze”. A megtestesülést mint konkrét történeti eseményt, mely kétezer éve történt – s így a megtestesült Ige, Jézus Krisztus megváltói életét is – kronológiai szempontból „megelőzi” mind a Lélek, mind az Ige tevékenysége, azaz kettejük együttműködése a történelem kezdetétől. Mivel ez az együttműködés eredendően a megtestesülésre irányul és azt készíti elő, a megtestesülés célként „megelőzi” az Igének és a Léleknek a megtestesülés előtti üdvtörténeti tevékenységét. Valójában arról van szó, hogy az együttműködésnek itt egy sajátos esetével találkozunk. A Szentlélek nem annyira „megelőzi” Jézus Krisztust, hanem inkább arról van szó, hogy a megtestesülésnél Ő látszik az aktívabb cselekvőnek.
Sokféle szimbóluma lehet a Léleknek, az Újszövetségben galamb képében jelenik meg, a műalkotásokon is így szokás ábrázolni.
Vajon nem szorul emiatt háttérbe az, hogy a Szentlélek is személy?
– A Lélek cselekvése, noha láthatatlan, hatásaiban mégis megtapasztalható. A bibliai jelképek ezeket a kegyelmi hatásokat, illetve a Lélek tevékenységének a sajátos módját, ha tetszik, stílusát ábrázolják érzékelhető jelekkel. Közülük az egyik ilyen jelkép a galamb. A hasonlat ábrázolhatja egyszerűen az Atyától küldött Lélek Jézusra leereszkedésének, leszállásának eseményét, de utalhat a teremtéskor a vizek fölött lebegő Lélekre is (Ter 1,2), ezzel jelezve, hogy Jézus az „új teremtés” kezdete (Gal 6,15). Felidézheti a Noéval kötött szövetséget, a megmenekülést és a béke korszakának beköszöntét (Ter 8,8–12), s ugyancsak jelezheti a Messiás és a messiási idő eljövetelét (Én 2,14). Úgy vélem, hogy a Szentlélek személyes karaktere csak akkor szorulhat háttérbe a galamb ábrázolása révén, ha nem jelképként, és a bibliai összefüggés nélkül értelmezi valaki. Ez a helytelen olvasás azonban a Lélek többi jelképével kapcsolatban ugyanúgy felmerülhet.
„A Lélek megnyilvánulásait mindenki azért kapja, hogy használjon vele” (1Kor 12,7). Ez a szentírási hely a Szentlélek ajándékainak közösségi jellegére hívja fel a figyelmünket. Milyen kapcsolat áll fenn a Lélek és az egyház között?
– A Szentlélek az egyházat éltető, vezető, megszentelő Lélek, aki a föltámadt Krisztussal együtt folyamatosan jelen van, és tevékeny az egyházban egészen az idők végéig. A Szentlélek egyszerre munkálja az egységet és a különbséget, azaz a különbözőségben megvalósuló egységet az egyházban. Ő Krisztus titokzatos testének, az egyháznak éltetője, aki Krisztusnak, a titokzatos test fejének isteni életét közli az egyház tagjaival, hozzáformálja őket Krisztushoz, közösséget létesít a fej és a tagok, valamint az egyes tagok között. Ugyanazon Szentlélek működésének az egyházban két alapformája van: az objektív-intézményes és a személyes-közvetlen, s e kettő megint csak szétválaszthatatlan. Egyfelől a Szentlélek sugalmazója a Szentírásnak, az egyház könyvének; vezetője és fenntartója a krisztusi igazság folyamatos átadásának az egyházi hagyományban; kiosztója az apostoli-egyházi szolgálatnak; segítője a Tanítóhivatalnak. Emellett kezeskedik a szentségek hatékonyságáról, melyek révén megvalósul a Lélek közlése, kiemelkedő módon a keresztségben, a bérmálásban és a papszentelésben. Másfelől a Szentlélek személyes-közvetlen módon is élteti és vezeti az egyházat, amikor a keresztségben általa elnyert hit, remény és szeretet isteni erényeit további ajándékaival gazdagítja.
Mi a különbség a Lélek ajándékai és a karizmák között?
– A Szentlélek ajándékai és karizmái között a hagyományos értelmezés különbséget tett abból a szempontból, hogy míg az előbbiek az egyén személyes megszentelését és a keresztségben elnyert kegyelmi életének a kibontakoztatását segítik, addig az utóbbiak közvetlenül és kifejezetten mások üdvösségének szolgálatára és végső soron az egyház közösségének építésére vannak rendelve. Éles határvonal azonban nem húzható az ajándékok és a karizmák között. Erre tanúbizonyságul elég összevetni a hét ajándék sorát (vö. Iz 11,2–3) a Pál apostolnál olvasható karizmák felsorolásával (1Kor 12). A kettő között átfedéseket találunk. A szétválasztás azért sem lehetséges, mert a Szentlélektől elnyert karizma, hivatás, szolgálat gyakorlása az egyház építésével és mások üdvösségének szolgálatával együtt egyben a személyes megszentelődés útja is.
A Szentlélek adományai közül a mai modern ember számára a bölcsesség vagy a tudás még értelmezhető, de vajon mit tudunk kezdeni a csodatevő hatalommal vagy a nyelvek adományával?
– Szent Pál apostol valóban sokféle lelki adományt felsorol, melyek között vannak szokványosak (a hit titkainak elmélyült tudása, buzdítás, jótékonykodás), de vannak rendkívüliek is (gyógyítás, csodatevő erő). A Szentlélek által vezetett szentek életében is gyakorta felbukkan a gyógyítás vagy a csodatevő erő adománya, ahogy manapság a megújulási mozgalmak közösségeinek életében is nemritkán tapasztalható, élő karizmák ezek. Ugyanígy ma is lehet adomány az „angyalok nyelvén szóló” (1Kor 13,1) elragadtatott istendicsőítő imádság, vagy éppen a konkrét közösség életére vonatkozó és az idők jeleit értelmező isteni üzeneteket megfogalmazó prófétálás. Szent Pál apostol útmutatása nyomán a II. vatikáni zsinat azt tanítja, hogy a Szentlélek adományait hálaadással és vigasztalódással kell fogadni, ám nem szabad vakmerően kívánkozni rendkívüli adományok után, sem pedig elbizakodottan ezektől remélni az apostoli munka eredményességét. Az egyházi közösségek elöljáróinak a feladata, hogy mérlegeljék és megítéljék a karizmák hitelességét, és azt, hogy azok mennyire szolgálják az egyház építését.
