Kedves testvéreim, jó napot kívánok! Ma az irgalmas szamaritánusról szóló példabeszédről elmélkedünk (vö. Lk 10,25–37). Egy írástudó próbára teszi Jézust ezzel a kérdéssel: „Mester, mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?” (10,25). Jézus azt kéri, hogy maga adja meg a választ, ő pedig tökéletesen válaszol: „Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, minden erődből és egész elmédből; felebarátodat pedig, mint önmagadat” (10,27). Jézus így biztatja: „Tedd ezt, és élni fogsz” (10,28).
Akkor az az ember egy másik kérdést is feltesz, amely nagyon értékes lesz számunkra: „Ki az én felebarátom?” (10,29), s ezen azt érti: „A rokonaim? A honfitársaim? A velem azonos vallásúak?…” Végeredményben egy világos szabályt szeretne, amely alapján „felebarátként” és „nem felebarátként” osztályozhatja a többieket, vagyis tudni szeretné, kiket lehet és kiket nem lehet felebarátként kezelni.
Jézus pedig egy példabeszéddel válaszol, amelyben egy pap, egy levita és egy szamaritánus szerepel. Az első kettő a templomi istentisztelethez kapcsolódó személy; a harmadik viszont egy szakadár, egy idegennek, pogánynak és tisztátalannak tartott zsidó, egy szamariai. A Jeruzsálemből Jerikóba vezető úton a pap és a levita egy halálán lévő emberbe botlanak, akit rablók megtámadtak, kifosztottak és magára hagytak. Az Úr törvénye azt írta elő, hogy az ilyen esetekben kötelező segíteni, ők ketten azonban megállás nélkül továbbmentek. Siettek… A pap valószínűleg az órájára nézett, és azt mondta: „Jaj, elkésem a miséről… misét kell mondanom.” A másik meg talán ezt mondta: „Jaj, nem is tudom, a törvény megengedi-e ezt, mert vérrel érintkeznék, és az tisztátalanná tenne…” Kikerülik a sérült embert, nem mennek a közelébe. A példabeszédnek ez az első tanítása számunkra: nem automatikus, hogy aki Isten házába jár, és tudomása van Isten irgalmasságáról, az szeretni is képes felebarátját. Nem automatikus! Ismerheted az egész Bibliát, ismerheted az összes liturgikus rubrikát, ismerheted az egész teológiát, de az ismerésből még nem következik automatikusan, hogy szeretsz is: a szeretetnek más az útja, az értelemre is szükség van, de valami többre is… A pap és a levita látják, de figyelmen kívül hagyják az út szélén fekvő embert, nézik, de nem gondoskodnak róla. Pedig nem igazi az istentisztelet, ha nem válik a felebarát szolgálatává! Sose feledjük el: látva az éhségtől, erőszaktól és jogtalanságtól meggyötört sok ember szenvedését, nem maradhatunk külső szemlélők! Mit jelent, ha valaki nem törődik az emberek szenvedésével? Azt jelenti, hogy nem törődik Istennel! Ha nem megyek közelebb ahhoz a férfihoz, ahhoz a nőhöz, ahhoz a gyermekhez vagy ahhoz az öreghez, aki szenved, akkor Istenhez nem megyek közelebb.
Elérkeztünk a példabeszéd középpontjához: a szamaritánus, vagyis épp az, akit lenéztek, akiért egy lyukas garast sem adott volna senki, és akinek bizonyára megvoltak a saját teendői, elintézendő dolgai, amikor meglátja a sebesültet, nem megy tovább, mint a másik kettő, akik a templomhoz tartoztak, hanem „megesett rajta a szíve” (10,33). Így mondja az evangélium: „megesett rajta a szíve”, vagyis meghatotta a szívét, amit látott, megindította bensőjét. Ez a különbség. A másik kettő látott, de szívük hidegen zárva maradt. A szamaritánus szíve ellenben egy ütemre dobbant magának Istennek a szívével. Az együttérzés ugyanis Isten irgalmasságának lényegi jellemzője. Isten együtt érez velünk. Mit jelent ez? Velünk együtt szenved, átérzi fájdalmainkat. A „compassio” szó szerint azt jelenti, hogy valaki együtt szenved valakivel. A példabeszédben szereplő ige arra utal, hogy az ember bensője megmozdul és megrendül a másik baja láttán. Az irgalmas szamaritánus mozdulataiban és cselekedeteiben pedig Isten irgalmas cselekvését ismerjük fel az egész üdvtörténetben. Ugyanezzel az együttérzéssel siet mindannyiunk elé az Úr: ő nem hagy figyelmen kívül minket, ismeri fájdalmainkat, tudja, mekkora szükségünk van a segítségre és a vigasztalásra. A közelünkbe jön, és nem hagy magunkra minket. Mindannyian tegyük fel magunknak a kérdést, és válaszoljunk rá a szívünk mélyén: „Hiszek ebben? Hiszem, hogy az Úrnak megesik rajtam a szíve, úgy, amilyen vagyok, bűnös mivoltomban, tele gonddal-bajjal?” Ha csak gondolunk erre, akkor a válasz nyilvánvalóan igen. De mindannyiunknak a szívünkbe kell tekintenünk, hogy hiszünk-e Istennek ebben az együttérzésében, hiszünk-e a jóságos Istenben, aki odajön hozzánk, meggyógyít és megsimogat minket. Ha mi visszautasítjuk is, ő vár: türelmes, és mindig ott van mellettünk.
A szamaritánus valóban irgalmasan cselekszik: bekötözi az ember sebeit, elviszi egy fogadóba, személyesen viseli gondját, és gondoskodik az ellátásáról. Mindez azt tanítja nekünk, hogy az együttérzés, a szeretet nem egy futó érzelem, hanem azt jelenti, hogy a gondjainkba vesszük a másikat, olyannyira, hogy ezt a saját bőrünkön érezzük. Azt jelenti, hogy kockáztatunk, és minden szükséges lépést megteszünk, csak hogy „közeledjünk” a másikhoz, egészen addig, míg azonosulunk vele: „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat!” Ez az Úr parancsa.
A példabeszéd után Jézus megfordítja az írástudó [eredeti] kérdését, és azt kérdezi tőle: „Mit gondolsz, e három közül melyik a felebarátja annak, aki a rablók kezére került?” (10,36). A válasz egyértelmű: „Aki irgalmasságot cselekedett vele” (10,27). A példabeszéd elején a pap és a levita számára a felebarát a félholt ember volt; a végén pedig a felebarát a szamaritánus, aki a félholt közelébe ment. Jézus tehát megfordítja a nézőpontot: ne osztályozzunk másokat aszerint, hogy ki felebarát és ki nem az. Te bárkinek felebarátjává válhatsz, aki segítségre szorul, és találkozol vele. S akkor válsz felebaráttá, ha szívedben együttérzés ébred iránta, vagyis ha képes vagy együtt szenvedni a másikkal.
Ez a példabeszéd csodálatos ajándék, de feladat is mindannyiunk számára! Jézus nekünk is elismétli azt, amit az írástudónak mondott: „Menj, és te is hasonlóképpen cselekedj!” (10,37). Valamennyien arra kaptunk meghívást, hogy az irgalmas szamaritánus útját járjuk, aki Krisztus alakja: Jézus lehajolt hozzánk, szolgánkká lett, és így megmentett minket, hogy mi is úgy szerethessük egymást, ahogyan ő szeretett minket.
Fordította: Tőzsér Endre SP
