Tibor: Gyerekkoromban nem jártam misére a szüleimmel, csak a nagyszüleim vittek el néha. Nem volt bennem tiltakozás, de nem jelentett különösebben nagy élményt sem. Később, kamaszkoromban inkább műemlékként tekintettem a templomokra. Amikor Ágival az esküvőnkre készülődve megjelent az életemben az a gyakorlat, hogy szentmisére járok, nem valami kötelező dolognak éltem meg. Eleinte azt éreztem, hogy a templomban teljesen ki tudom magam kapcsolni, „relaxálok”, és megnyugszom. Majd egyszer eljött az a pillanat is, amikor eljutott a tudatomig, amit a pap mondott. Úgy éreztem, egyenesen nekem szól, épp az én problémámra ad választ a beszédében. Ez nagyon furcsa érzés volt, s onnantól már jobban odafigyeltem a szentmisén. Ez később tovább mélyült az életemben.
Ági: Nagyon szerettük volna, hogy a gyermeknevelésünkben sem kötelező elemként legyen jelen a szentmisére járás, hanem nagy lehetőségként. Születésüktől kezdve magunkkal vittük a gyerekeket a templomba. Természetesen ez mindkettőnk részéről áldozatokat kívánt, hiszen így nem mindig tudtunk teljes mértékben részt venni a liturgián. De szerettük és szeretjük, ha együtt megyünk misére. Ez a mai napig is így van, pedig már igencsak felnőttek a csemetéink. Amikor kicsit nagyobbak lettek, halk, puha, nem zörgős játékokat vittünk magunkkal a templomba, s hagytuk, hogy csendben játsszanak a mise alatt. Jól érezték magukat ott. Az volt a legnagyobb meglepetés számunkra, hogy azt hittük, még nem is nagyon figyelnek oda a történésekre, s egyszer csak elkezdték mondani az imádságokat. Természetesen nőttek bele a vallásgyakorlatba.
Tibor: Otthon sem volt kötelező imádkozni, csak lehetett. Az esti családi imáink formáját is igyekeztünk úgy alakítani, hogy a gyerekek is megtalálják benne a helyüket, a legkisebbek is. Így aztán várták az imádságot, és segítettek az előkészítésben: előbb például csak elfújták a gyertyát, majd megtanulták meggyújtani is… Amióta már nagyobbak, mindig van egy imafelelős, aki megtervezi az esti imát. Próbálunk ugyanis figyelni arra, hogy ne legyen rutinszerű, mindig egyforma az imádságunk. Így biztosított a változatosság, és mindenki beleadhatja az egyéniségét. Az ima az életünkről szól, esténként átnézzük egy kicsit a napunkat egymás és a Jóisten előtt. A gyerekeinknek zsúfolt programjaikra, munkabeosztásukra való tekintettel továbbra sem kötelező misére járniuk, de mégsem hagynának ki egyet sem. Sőt rendszeresen vállalnak szolgálatot is: énekelnek, vetítenek, a fiunk ministrál. Az sem ritka, hogy egy vasárnapon két szentmisére mennek, a saját közösségünk mellett más plébánián is besegítenek az éneklésbe. Mert nem kell, hanem lehet…
és Hortobágyi Tibor,
a Családi Életre Nevelés program tanácsadói
