Ivar Ivask, az Oklahomai Egyetem tanára és a World Literature Today főszerkesztője 1977 augusztusában táviratot küldött: tagja lennék-e a következő év februárjában, az oklahomai Norman városban összeülő nemzetközi zsűrinek, amely az egyetem, a Neustadt család és a lap, a WLT nevében ítélné oda a kétévenként kiosztott, tízezer dolláros Neustadt-díjat egy bármilyen nemzethez tartozó híres írónak. A díjra minden zsűritag egyetlen írót jelölhet, nem okvetlenül honfitársát, a feltétel az ismertség, és az, hogy a jelöltnek legalább egy műve világnyelven – angolul vagy franciául – is elérhető legyen. Táviratozzak vissza, elfogadom-e a meghívást, és ki a jelöltem.
Azonnal táviratoztam, elfogadom a meghívást, köszönöm, jelöltem Pilinszky János.
Az utazást a Művelődési Minisztérium intézte. A minisztérium irodalmi főosztályán hamarosan megkérdezték, kértem-e a távirat feladásához engedélyt. Nem, mondtam, nem jutott eszembe, kellett volna? Jobban tettem volna, ha engedélyt kérek, mondták. A minisztérium álláspontja szerint ugyanis Illyés Gyulát kellett volna jelölnöm.
Az értesítők egész télen át sűrűn érkeztek Oklahomából. Ivask minden részletről tájékoztatott. A tízezer dolláros díjat kétévente a Neustadt család adományozza, a védnökséget az egyetem vállalja, a publicitást a folyóirat. A zsűri tizenkét tagból áll, az elnök mindig Ivask, a többi tizenegy mindig máshonnét jön. Jelöltjük csak a zsűritagoknak van, az elnöknek nincs, ő pártatlan. A zsűrizés két napig tart, az első napon rövid előadások a jelöltekről, a második napon kieséses szavazás, a listákról mindig ki kell egy nevet húzni. Az eredményt sajtófogadáson hirdeti ki az egyetem rektora, utána díszünnepség, estélyi ruha kötelező. A campuson, cottageokban, teljesen berendezett kis házakban fogunk lakni. A Neustadt-díj a Nobel-díj után a világ legnagyobb presztízsű kitüntetése, az eddigi díjazottak között van az olasz Ungaretti és a kolumbiai García Márquez.
Díszünnepség, estélyi ruha, García Márquez. Tizenkét éve még szükséglakásban laktam, a könyveim a befőttek között. Meg kell szereznem ezt a díjat Magyarországnak.
Egymás után érkeznek a könyvcsomagok, a díjra jelöltek művei, az oklahomai egyetem küldi őket. Minden átjön a vámon. A Joszif Brodszkij által jelölt lengyel Czesław Miłosz könyve is. A szovjet Nagyezsda Mandelstam naplóit két nappal az utazás előtt hozza a postás.
Az ágyam fejénél minden reggel ötkor, később négykor, aztán háromkor csöng az óra. Mindent elolvasok. Miłosz verseit, esszéit. A brazil Drummond de Andrade verseit. A libanoni–francia Georges Schéhadé szatirikus játékát. A lengyel Zbigniew Herbert verseit. Elias Canetti regényét, a Káprázatot, angolul, magyarul. A trinidadi születésű, angol V. S. Naipaul öt regényét. Az amerikai Eudora Welty három regényét. Graham Greene-t újra, magyarul, a The Power and the Gloryt angolul is. Mondatokat, szóképeket írok ki, hogy vitatkozni, érvelni, cáfolni tudjak. Az angol Anthony Powell tizenkét kötetes, proustinak szánt regényfolyamából végigolvasok nyolc kötetet. Olvasok ágyban, fürdőkádban, villamoson. Betanulom a jegyzeteket. Megírom az előadásomat Pilinszkyről, betanulom. Elviszem a Ravensbrücki passiót Ted Hughes angol és Guillevic francia fordításában. Mind a kettőt megtanulom.
Tanterem az egyetemen. Az asztalnál tizenkettő helyett kilencen ülünk: Powell jelölője, Tuomas Anhava nincs itt, Carlos Drummond de Andrade még érkezésünk előtt visszalépett, ezért a jelölője, Candido nem jött el; egy másik zsűritag, Narayan beteg, de jelöltjéről, Graham Greene-ről egyébként is többen úgy vélik, más írói kategóriába sorolható, Nobel-díj jelölt is volt már. Megszavazzuk, Graham Greene lekerül a listáról. Kilenc név közül kell választani.
A folyosó üres, hírzárlat, egyelőre nem jöhet be senki, hideg büfé van egy teremben, színes, púpozott tálak, valaki megjegyzi, az evőeszközök azért olyan nehezek, mert mind aranyozott színezüst, „melléd állok – mondja az egyik zsűritag, a költő Derek Walcott –, a magyarok állítólag lopják az ezüstkanalat”. Walcottnak világos kreol bőre van és zúzmarás, szürkéskék szeme.
Másnap délelőtt elkezdjük a módszeres, kieséses szavazást, minden kihúzott név után újra körbemegy az egyre fogyatkozó lista; Ivask nem szavaz, minduntalan felugrik, s áthúzza a táblán az éppen kiesett író nevét. Elsőnek Canetti esik ki, a Káprázat írója… Végül három név marad a táblán: Herbert, Miłosz, Pilinszky. „Három kelet-európai – mondja Ivask. – Ilyen még nem volt.” Azután kiesik Zbigniew Herbert. Miłosz és Pilinszky között kell döntenünk.
Ivask leállítja a szavazást.
– A finisben vagyunk – mondja. – Kérem az illetékes zsűritagokat, összegezzék az érveiket!
Kiszárad a szám. Most érzékelem csak, hogy hajszálnyira van Pilinszky Jánostól a nagydíj. Megbénulok. Újabb összegezésre nem készültem. – Mindent elmondtam, nincs értelme ismételni — préselem ki magamból a szavakat. – A többi benne van Pilinszky verseiben.
Brodszkij elismétel egy verset Miłosztól, hangsúlyozza ezt a sort: „senki sem léphet kétszer ugyanabba a folyóba”, „közhely”, mordulok fel, „idézet”, mondja valaki, „kilóg a versből”, mondja egy harmadik, a levegő áll a teremben, az érvelésnek semmi értelme, „szavazzunk”, csattan valaki türelmetlenül, „Miłosz vagy Pilinszky”, „mi az a Pilinszky – nyerít fel Derek Walcott –, ki az a Pilinszky, gyerünk tovább!” Még egy mozdulat, és Pilinszky János kiesik. Ivask felugrik, odarohan hozzám, átölel: „I’m sorry, darling!”, mondja, ne haragudj, drágám. Félájult vagyok.
Elegánsan kellene veszíteni, nem tudok. Csukladozva sírok az ablaknál.
Ugyanabba a folyóba. Ugyanabba a folyóba. Mindig elveszik tőlem az ötödik bé osztályt.
Szegény szülőhazám.
De nincs idő. Odakinn tolonganak az újságírók, bemegyünk a nagyterembe, leülünk az emelvény alá kilencen.
Villognak a fényképezőgépek. Paul F. Sharp, az egyetem rektora kihirdeti az eredményt. Az 1978-as Neustadtdíj nyertese Czesław Miłosz (Lengyelország/ USA); runner-up, vagyis a második helyezett Pilinszky János (Magyarország). Mosolyogva nézünk magunk elé.
A helybeli sajtó másnap tele van a runner-up kifejezéssel. Ivask gratuláló táviratot ad fel Pilinszkynek. Mihez gratulál?
A díszünnepségre fölveszem az estélyi ruhámat. Walter Neustadt, a díjalapító család képviselője mellé ültetnek. Pazar ételek, italok, nem nagyon figyelek a mozdulataimra.
Tegnap azok a lázas arcok. Ivask szeme csupa könny. „Olvasd fel magyarul.” „Jánoska lesz az első.” Brodszkij az asztalfőn. „A magyarok lopják az ezüstkanalat.” „És ha elolvastad volna Madame Mandelstam naplóját…?” „Összegezzék az érveiket!” „Mi az a Pilinszky, ki az a Pilinszky!” „Ne haragudj, drágám!” Mi történt a két nap között?!
Valami most már mindig emlékeztetni fog erre a díjra.
Ivask átad egy égszínkék gyöngyből fűzött indián medáliát, azt mondják rá: „második díj”. AWLT nagy cikket hoz a zsűrizésről, ott a fényképünk, mosolygunk, Pilinszkyről megírják, hogy runner-up. Valamelyik nyugati lapban szerepel a modern kelet-európai költővonulat, a lengyel Herbert, a cseh Holub, a német Kunert, a szerb Popa. Magyar név sehol. Pesten megjegyzi valaki, milyen nagyszerű, hogy Pilinszky a második lehetett egy ilyen nagy költő mögött, mint Czesław Miłosz.
Pilinszkytől egy hanglemezt kapok ajándékba, Maurizio Pollini Chopint játszik. Polonézek. Polonézek! Az év novemberében írja majd Pilinszky Csokits Jánosnak: „…egyik megrázkódtatás a másik után ért…”
1980-ban Czesław Miłosz megkapja a Nobel-díjat.
1981-ben Elias Canetti is Nobel-díjas lesz, a Káprázat írója, az 1978-as Neustadt-zsűrizés elsőnek kiesett írója. 1987-ben Joszif Brodszkijé a Nobeldíj. Lefordítom a Nagyvilág részére Brodszkij Elégia John Donne-ért című költeményét, a formátlan és pontatlan angol szöveg helyett oroszból, verejtékezve, fogcsikorgatva, a vers gyönyörű, elküldöm a magyar fordítást Brodszkijnak, Brodszkij nem válaszol.
1992-ben Nobel-díjas lesz Derek Walcott. Nem érdekel.
„Felül kellene bizonyos dolgokon emelkedni” – mondja egy barátom.
Biztosan igaza van.
Közben 1980-ban Moszkvában meghal Nagyezsda Mandelstam. Brodszkij tanulmánynak beillő nekrológot ír róla. 1981 nyarán meghal Pilinszky János.
A 2001-es Nobel-díjat a svédek V. S. Naipaulnak adják.
Sohasem fogom megtudni, mi történt Oklahomában. De nem is kérdeznék többé senkit. Talán a dolgok nem is az élettől kapják meg a magyarázatukat, talán nem is az élettel függnek össze. Azt mondom: Oklahoma, s titokban azt kell gondolnom: nem ismert tartomány.
És örülnöm kell, hogy hazatértem.
