„Nem ismerem azt az embert!”

Az apostolok szétszélednek, magára hagyják a Mestert. Igaz, Péter még ott van a „közelében”, Máté evangéliumából tudjuk, hogy a főpap palotájának udvarán ül. Várja a főtanács ítéletét, s talán megragadja az alkalmat, hogy rendezze gondolatait, amire a Getszemáni-kertben történtek óta még nem volt ideje. Váratlanul éri, amikor odalép hozzá egy nő, és megszólítja: „Te is a galileai Jézussal voltál!” Az apostol tagad, és miután továbbra is kérdőre vonják, még azt is letagadja, hogy ismeri Jézust. Harmadszorra már átkozódva, esküdözve hazudja az emberek szemébe: „Nem ismerem azt az embert!” Mi történt Péterrel? Vajon csak a félelem vezette? – kérdezi Jean Vanier, az értelmi sérült emberekkel közösséget vállaló Bárka közösség alapítója, aki nemrég hazánkban járva egyik előadásában Péter árulásának mélyebb okaira is rávilágított. Ebből az előadásból idézünk részleteket. „Lehet, hogy Péter egyszerűen csak megijedt a várható következményektől, és szavait attól kezdve a félelem irányította, ugyanakkor az is lehetséges, hogy az apostol árulásának valami más, mélyebb oka is volt. Gyakran előfordul, hogy a félelem ural minket. Félünk attól, amit az emberek mondanak majd, ha egyszer megvalljuk, hogy Jézus tanítványai és barátai vagyunk. Azt mondod: vajon mit gondolnak rólam ezután az iskolában, az egyetemen, a munkahelyen, a családban? Meglehet, hogy ki fognak nevetni, és azt mondják: te még mindig hiszel ebben? Ódivatú vagy. Legyél inkább modern, haladj a korral! – Igenis félünk attól, hogy ki fognak minket nevetni, és lenéznek, ezért előfordulhat, hogy amikor meggyőződésünkről kérdeznek minket, olyan módon válaszolunk, mint Péter. Mintha azt mondanánk: nem, nem ismerem Jézust. Félelemből tesszük ezt, vagy valami másról is szó van?

Azt gondolom, amikor Péter apostol azt mondta: „nem ismerem ezt az embert”, és elkezdett esküdözni, kiabálva, átkozódva, akkor a lelke mélyén volt valami más is. Lehetséges, hogy nem ismerte a gyenge és sebezhető Jézust. Mert ő mindig is egy hatalmas Jézust akart követni. Péter vajon hitte, hogy Jézus ott rejtőzik a leggyengébb emberben is – és mi hisszük ezt? Vagy mindig csak az erős és hatalmas Jézust akarjuk? Talán tisztáznunk kellene végre, milyen is a kapcsolatunk Jézussal, és milyen az ő kapcsolata velünk. Jézus be akar lépni az életünkbe, ezért szívünk ajtaján kopogtat, mi azonban nem halljuk, mert túlságosan elfoglaltak vagyunk; ahogy nem akarjuk meghallani a szegények kiáltását sem, mert ők csak gondot okoznak nekünk, és elvonnak minket azoktól a dolgoktól, amelyeket birtokolni szeretnénk: a hatalomtól, az elismeréstől. Nem akarjuk meghallgatni Jézust, vagy csak annyit akarunk tőle, hogy biztosítsa számunkra a megváltást. Pedig nem az a kérdés, hogy meg vagyok-e váltva, hanem sokkal inkább az, hogy be akarok- e lépni Jézus „üzenetébe”. Mit is jelent ez? Azt, hogy meg kell változnom, és akkor ki kell takarítanom a rengeteg szennyet, ami az évek alatt összegyűlt az életemben. Még ha hallom is, hogy Jézus kopogtat az ajtómon, hajlamos vagyok azt mondani neki: nem akarom, hogy belépj, mert nem akarok megváltozni.

Jézus nem azért jött, hogy felszabadítson egy népet (a zsidó népet), hanem azért, hogy felszabadítson engem, téged, mindannyiunkat, hogy ne a félelem uralja az életünket. Ahhoz, hogy ez megvalósuljon, be kell lépnünk Jézus „üzenetébe” azaz tisztában kell lennünk félelmeinkkel, s ehhez az szükséges, hogy megtapasztaljuk: Jézus szeret minket. Nagyon fontos, hogy elgondolkozzunk azon: miért akarták keresztre feszíteni Jézust, és hogy sokszor miért nem akarjuk követni őt? Péter nem tudott hinni a gyönge és sebezhető Jézusban, aki hagyja és engedi, hogy a kereszt misztériumához vezessen az útja, és hogy elmenjen a viszszautasítás legmélyéig. Ami pedig kétezer évvel ezelőtt megtörtént, az megtörténik napjainkban is. Az emberek ma sem akarják Jézust, és nem kell nekik az ő látomása arról a Testről, amelyet szeretne felépíteni: egy olyan Testről, amelynek minden tagja fontos, mert feladata és értéke van. Úgy gondolom, hogy meg kell változnunk, hogy a verseny kultúráján túlllépve megvalósítsuk az elfogadás kultúráját: elfogadva magunkat úgy, ahogy vagyunk, összes félelmünkkel és összetörtségünkkel, hogy ezáltal megnyílhassunk mások felé.

Jézus azt mondja nekem, neked és mindannyiunknak, hogy „ne félj, mert szeretlek téged”. De valami miatt Péter nem tud belépni ebbe a „világba” kiabálni, ordítani, átkozódni kezd: „Nem ismerem ezt az embert!” Éppen ezért nincs jelen a keresztnél: nem tudja elviselni a szenvedést, nem akar olyan emberek közelében lenni, akik szenvednek, különösen olyankor nem, amikor semmit nem tud tenni „értük”. Az a valóságos helyzet, hogy a szorongó, depressziós, szenvedő emberrel bizony nem könnyű együtt lenni. Pedig számukra az igazi orvosság (a szükséges gyógyszerek, ápolás mellett) a jelenlét és a mellettük való elkötelezettség. Péter ezt a nyelvet nem értette, ő tenni akart dolgokat Jézusért, de nem tudott jelen lenni akkor, amikor Jézust megalázták, kigúnyolták, amikor keresztre feszítették.

Nézzük csak, ki állt ott a keresztnél! Mária Magdolna, akiről azt gondolhatjuk, hogy a prostitúció világából jött, és a Jézussal való találkozás formálta át az életét. Ott volt Mária, Jézus édesanyja, és egy apostol a tizenkettő közül: János. Nem sokan. Jézus keresztre feszítése és halála nagy traumát jelentett a tanítványok számára: összezavarodtak, mert azt hitték, Jézus nyerni fog – és veszített. Mély szomorúságot éltek át, kudarcot vallottak, Jézus megbukott. Azt gondolhatták: nem kellett volna ennyire hinni benne… Hány ember van, aki házasságot kötve hasonló utat jár be: örül a „gyönyörűséges valóságnak”, és azután tíz év múlva válás a vége. Az elvált emberek úgy érzik, elvesztek: azt mondják, hittem abban, hogy a házasság csodálatos dolog, és most elhagyatott vagyok: hibát követtem el. Ezek a férfiak és nők mély elhagyatottságot élnek át. De tovább mennék: mindannyian élünk át olyan időszakokat, amikor életünket átokként és nehézségként éljük meg, amikor a rossz dolgok valósága vesz körül, és nagy szomorúságunk miatt nem érezzük már Isten jelenlétét. Pedig jelen van Jézus, csak nem ismerjük fel őt. Olyan világban élünk, ahol nagyon sok a magányos, szorongó ember, az én reményem mégis az, hogy minden ember életének valamely szakaszában eljöhet egy olyan pillanat, amikor meghallja, hogy Jézus a nevén szólítja, ami egyet jelent azzal, hogy azt mondja: Veled vagyok, és mindig veled leszek, ne félj!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..