Mégis eljön az idő, amikor valamennyien szembekerülünk olyan kérdésekkel, amelyekre keresztény bölcsességünk birtokában is nehéz meggyőző választ adnunk. Az egyik oldalon ugyanis ott van a jó és mindenható Isten képe. A másik oldalon pedig a tengernyi szenvedés és gonoszság, amit a világban tapasztalunk. A gyermekek és ártatlanok szenvedésével nem tudunk mit kezdeni. Egy sokgyermekes, példás életet élő édesanya hosszú agóniája és korai halála megvisel minket. Természeti csapásokról hallunk, áldozatok tízezreiről. Hírek jutnak el hozzánk kegyetlen háborúkról, ahol megint csak a leggyengébbeket pusztítják. Benedek pápa ezeket az érzéseinket fogalmazta meg auschwitzi látogatásakor: „Szinte lehetetlen megszólalni a borzalomnak és az Isten és ember ellen eddig soha el nem követett gaztetteknek e helyén… Egy ilyen helyen elhalnak a szavak, és marad a döbbenetes csend olyan csend, amely belső kiáltás Istenhez: »Uram, miért hallgattál? Miként tűrhetted mindezt?«”
Nem kevésbé viselnek meg bennünket saját életünk kisebb-nagyobb tragédiái. Egy megromló házasság, elhúzódó munkanélküliség, szegénység, betegség, élethosszig tartó magány, amelybe, úgy látszik, most már bele kell törődni… Imádságainkra, úgy tűnik, évekig nem érkezik válasz.
A szenvedés vagy lázadáshoz, vagy mélyebb megtéréshez vezet. Sőt, gyakran a lázadás fázisán túljutva fordulunk vissza a hithez. Tudjuk, hogy Isten szabad akaratot adott nekünk, s a legtöbb szenvedést mi, emberek okozzuk egymásnak, amiért kár Istent vádolni. Azt is tudjuk, hogy a szenvedés útján jutunk a mélyebb szeretethez és engedelmességhez. Tudjuk, hogy kereszthordozás nélkül nincs üdvösség. Tudjuk, hogy „az Istent szeretőknek minden a javukra válik” (Róm 8,28). Tudjuk, hogy Isten örök vigasztalást és örök örömöt kínál az ő szegényeinek, a megkínzottaknak és megalázottaknak. Tudjuk, hogy a mi Istenünk nem kívülről szemléli az emberek szen-vedéseit, hanem meg testesülve magára vette valamennyit.
Az üdvösség mennyei távlata megnyugvást ad, mégis egész életünkben vissza-visszatér a kérdés: „Uram, hogyan tűrheted ezt? Uram, miért nem cselekszel?”
Az állhatatos imádság nyomán gyakran megtapasztaljuk a csodát. Jézus számtalanszor megerősíti az Újszövetségben, hogy az állhatatos és hittel teli imádság, amely Isten szerinti célokra irányul, végül meghozza gyümölcsét: az akadályként fölibénk tornyosuló hegyek a tengerbe ugranak; az Úr megmutatja szabadító erejét. Máskor azonban látszólag semmi sem történik. Ekkor lassan megtanuljuk kimondani, hogy „ne az én akaratom teljesüljön, hanem a tiéd” (Lk 22,42). A te akaratod, amit megérteni, felfogni nem tudok. Vannak, akik egész életüket a „miért” kérdésének feszültségében élik le. Isten szerető jelenlétének tapasztalata mégis mindvégig megtartja őket. Az a tapasztalat, amely a kezdeti, lelkes és „mindentudó” időszakban égett a szívükbe:
„Nem, Uram, nem értelek. De érzem és tudom, hogy te vagy a szeretet. A tiszta szeretet és a tökéletes bölcsesség. Te tudod, hogy mit miért teszel, én pedig tudom, hogy mindent a legjobban teszel. Nem, Uram, nem értelek. De bízom benned egész életemen át. Ámen!”
