Nem elégedhetünk meg a böjti külsőségekkel

Krisztusról számos információval rendelkezünk – kezdte elmélkedését Hollai Antal – , akár történelmi tapasztalat vagy értelmi belátás segítségével. Ezzel azonban – XVI. Benedek pápát és elődjét idézve – nem elégedhetünk meg, mint ahogyan a „böjti praxissal”, a külsőségekkel sem. A Krisztusról szerzett információkon túlmenően életet átformáló benső tapasztalatra kell szert tennünk vele kapcsolatban – ez nagyböjt lényege. Ehhez segít minket – mint II. János Pál pápa mondta -, ha nemcsak beszélünk Krisztusról, hanem szemléljük az ő arcát. Hollai atya a szemlélés három nézőpontját jelölte meg: a szeretetteljes, a fájdalmas és a megdicsőült Krisztus-arcot. Ezek szemlélése arra szolgál, hogy rajtunk keresztül is megmutatkozzanak mások számára Krisztus arcvonásai. Aktivitást kíván ez tőlünk, egész személyiségünk mozgósítását, átadását. Nem maradhatunk passzív szemlélők. S ez máris nyilvánvalóvá válik, ha arra keressük a választ, miben nyilvánul meg a szeretetteljes arc. Szinte közhelyszerűen hat, ám gyakorolni mégis annyira nehéz: embernek tekinteni a másik személyt. Amit annyiszor hallunk, ám elsikkad a szavak felszínén, újra föl kell fedeznünk és gyakorlattá tennünk az emberiességet, az emberi méltóságot. Ebben segít az alázat, amely nem tévesztendő össze a megalázkodással. Ez utóbbi nem az ember szabad döntésének, hanem kényszerének következménye. Az alázat eléréséhez tisztáznunk kell a legalapvetőbb kérdést: ki vagyok én? S ha erre krisztusi távlatban – és realitásban – megadtuk a választ, akkor leszünk képesek eljutni a szabadságnak arra a szintjére, ahol kényszertől mentesen tudunk mások alázatos szolgálatára lenni; ami nem lehúz, hanem fölemel. Ezen az úton juthatunk el a tökéletes önátadásig: a szentáldozás cselekményének mélységéig, annak személyiségünket teljesen átölelő és meghatározó valóságáig. Az imában pedig – amely koncentrált összpontosítás Jézus Krisztusra – arra a kérdésre kaphatunk egzisztenciális választ: mit akar velünk Isten? Az úton továbbhaladva szembesülünk Krisztus fájdalmas arcával. Ki életünk mércéje? Hajlamosak vagyunk hasonlítani magunkat: jobb esetben nagyszerű személyiségekhez. Talán mondjuk is olykor: olyan akarok lenni, mint II. János Pál pápa, Teréz anya, sokan Szűz Máriát tekintik példának. Valóban példát vehetünk róluk, de az objektív mérce mégsem lehet a mégoly nagyszerű emberi teljesítmény sem. Egyetlen objektív, mindenen felül álló mércénk Krisztus. S ennek megértése máris aktivizálja az embert, élettényeit ebbe a viszonyrendszerbe helyezi. A szenvedésre is – amely nem kerüli el az embert, a látszólag legsikeresebbet, legszerencsésebbet sem – a krisztusi szeretet-valóság adja meg a választ. A szenvedést ugyanis a mi logikánkkal nem lehet megérteni a szenvedésben fölfedezett szeretet nélkül. A bűn megértéséhez is így juthatunk közelebb: amit bűnnek nevezünk, nem önmagában lévő valami bűnös valóság – a bűn lényege Isten szeretetének visszautasítása. A szeretetre személyiségünk összpontosításával törekedhetünk. Amikor Jézus a keresztfán azt mondta: Atyám – ez az Atya a feltétlen szeretet bizonyosságát jelentette, ha az ember nem értette is, mi történik körülötte. Hányszor nem értjük, s így kiáltunk fel: Uram, miért ez a szenvedés, miért ez a büntetés! Mert a fájdalmas arcban – önmagunk tükröződésében – nem hagyatkozunk rá a szeretetre. XVI. Benedek pápa mondja a keresztény reményről szóló enciklikájában: az embert csak a szeretet váltja meg. A remény vezet el Krisztus megdicsőült arcának felismeréséhez. A halállal nem veszítjük el az életet, a halál szükségszerű a feltámadáshoz, az ember teljes kibontakozásához. A halál az Istenbe vetett bizalom végső jele. Emlékezzünk a feltámadt Krisztus első szavára: „Békesség nektek.” Ami azt jelenti: kiáradt a kegyelem, amelyet az „univerzumot átölelő Isten”, a feltámadt Krisztus hordoz, s ezáltal hordozhatjuk mi is. A lelkinapot keresztút és csendes elmélkedés kísérte, amely szentmisével fejeződött be.