Egy angol, feltételezhetően protestáns vagy anglikán szerző, Paul Tessa ikonográfiai szempontból káprázatosan gazdag összeállítása tartalmilag konkolymező – néhány búzaszemmel, kalásszal. A magyar kiadásból nem derül ki, vajon a történelmi tévedések, a helytelen fogalmak sokasága a szerző vagy a fordító rovására írandó-e. Lássunk néhány kiragadott példát az „egyedülálló gyűjtemény” szemléltetésére.
A bevezetés felvetése alapvetően téves (a dőlt betűs részek az én kiemeléseim): „Mit jelent szentnek lenni? Kik azok, akiket szentté avatnak? Mivel érdemli (?) ki az egyén a szentséget? Milyen eljárás vezet egy szent kiválasztásához, kanonizációjához?” A szerző megígéri, műve „Pontos (!) magyarázattal fog szolgálni a szentek »titokzatos társaságát« illetően.” (Az olvasó mindjárt egy szabadkőműves páholyban érzi magát…) Nos, ebbe a társaságba „az élet legkülönfélébb területeiről való lelkek (?) tartoznak”. És hogy „milyen egy szent”? Íme: „olyan elhunyt személy, aki kivételes életszentsége folytán a keresztények hite szerint kiérdemelte (?) helyét a mennyben, ahol a szentek közbenjárókként tevékenykednek.”
A továbbiakban hagiográfiai, egyház- és szerzetességtörténeti, teológiai stb. tévedések, mesés/legendás motívumok pókhálója szövi át a bemutatott mintegy félezer, kanonizált, illetve szentként tisztelt katolikus és ortodox keresztény portréját.
Hadd szögezzük le: „szent” nincs, nem volt és nem is lesz. Egyedül Isten a szent! Az ember Isten kimondhatatlan szentségében részesedhet, amikor engedelmeskedve a meghívásnak – „Legyetek tökéletesek, mint mennyei Atyátok” – hősies Isten- és emberszeretetre törekszik, és így fejezi be életét. Ennyi a keresztény életszentség, nem több, de nem is kevesebb. Hány ilyen szent férfi és nő élt ebben a két évezredben? Megszámlálhatatlan. Közülük egyesek ismertek lettek, tisztelet (kultusz) övezte őket, majd hősies szeretetüket elismerve az egyház is nyilatkozott (kanonizáció), másokról viszont nem is hallottunk.
Milyen forrásokból merít az enciklopédia szerzője? Jól ismeri az angol helyi, néprajzi hagyományokat, a kelta szenteket, kedvvel forgatja a XIII. századi Legenda aurea lapjait, történelmi ismereteinek forrásvidéke azonban beazonosíthatatlan. Az pedig egyenesen abszurd módszer, hogy az ikonográfia adataiból olvas ki „visszafelé” úgynevezett történelmi tényeket.
„Állítólag”: ez a laza tartalmú határozószó majdnem minden oldalon többször is szemünkbe ötlik. Ezen esetekben nyilván az olvasó döntse el, mi a történeti igazság. De küszködhetünk a homályos, téves fogalmakkal is. Mit akar jelenteni ez az értelmezhetetlen kitétel: „A szentcsalád szellemi rokona a Szentháromság”? A szentek életében mit fejez ki a „jámborság”, a „vallásos életvitel”, a „szerzetesi életmód”, a „vallásos élet választása”, a „keménységi fogadalom”, az „erényes életvezetés”, az „egyházi pályára szóló elhivatottság”, az „alázatos jámborság”, a „felszentelt apáca”, aki „apácafogadalmat tett”, a „világi szerzetes”, s azt sem tudjuk, mi légyen az a „pápai hivatal”. A kanonizáció során min „dolgoztak a kultuszok”? Az sem világos, hogy szentek ereklyéi mióta tartoznak a „műtárgy” kategóriába.
Különösen fájdalmas, ahogyan a szerző a Boldogságos Szűzről ír. Mária egy a szentek közül, igaz, a legfontosabb. Mária „sok keresztény szerint (sic!) fogantatásától kezdve mentes volt a bűntől”. „A hagyomány szerint Mária János »pótanyjaként« együtt utazott vele külföldi térítő munkára”! „Amikor földi élete végére ért, úgy tartják, hogy tökéletes lényként a mennybe emelkedett. Ünnepe az anglikán egyház naptárában is szerepel.” „A mennybemenetel napja – Nagyboldogasszony –, augusztus 15. jelentős ünnep.” És ismét: „Tamás nem volt tanúja Szűz Mária mennybemenetelének”! A szerző s a fordító szerint a loretói litániában szerepel a „Kecses Hölgy” megszólítás is…
Következnek az apostolok: „Péter a hit földi atyja”, Pált „a keresztény hitre való buzdításban Krisztus után a 2. hely illeti”.
A foglalkozások védőszentjei sorában bukkan fel az első magyar név: „Kőművesek: Magyarországi István (király)”! A pékek fő védőszentje viszont nem más, mint Árpád-házi Szent Erzsébet! Egyébként mindkét magyar szentről később rövid bemutatás is olvasható. Hogy István magyar királyt a könyörület mellett miért a fundamentalizmus jellemezte, ki tudja. Erzsébet életéről hiteles történelmi dokumentumok állnak rendelkezésünkre; ezek a történelmietlen kitételek biztosan máshonnan származnak: „Egy német fejedelem előkelő felesége tragikus halála előtt boldog házasságban élt. – Négyévesen eljegyezték Lajossal (valójában Hermann-nal!). – Sógora ismeretlen okból elűzte a kastélyból (Wartburg várából!) Erzsébetet és gyermekeit (nem így történt!). – Egy nagybácsi, a bambergi püspök megengedte, hogy várában éljenek (?). – Noha egy magyar előkelő (?) menedéket kínált neki, ő már nem volt képes elhagyni a szegényeket.” (Ki ez a magyar előkelő? II. Frigyes császár kérte meg az özvegy Erzsébet kezét!) – S végül: halálakor Erzsébet nem huszonhárom, hanem huszonnégy éves volt!
Gyatra szövegek szerepelnek a szerzetesrendek szentjeiről is. „Márton magányosan tengette mindennapjait.” Pelágia, „a ragyogó antiókhiai szajha szerzetesnő lett… Vannak, akik úgy gondolják, hogy történetét egy (férfi) remete írta, aki zord életében női társra vágyott.” Canterburyi Ágoston nevéhez kolostoralapítások kapcsolódnak, reguláját azonban nem jegyzi a szerzetesség-történet – nem úgy az elrettentő kötet. Még egy abszurd adalék: „A sarutlan kármeliták 1593-ban Szent Klára szabályzatát felhasználva jöttek létre”!
Viszonylag jó szöveg olvasható Aquinói Tamásról és Fra Angelico domonkos művészről, illetve tényszerű Morus Tamás bemutatása. A harcos szentek között szerepel, immár kissé bővebb szöveggel István magyar király és természetesen Johanna, aki a kötet szerint az angolok ellen harcolt, s az angolok ítélték máglyahalálra! „Ő az első (?) keresztény hazafi, akinek hazája iránti szeretete összefonódott vallásosságával. Olyannyira, hogy a winchesteri székesegyház előtt még az angolok is szobrot állítottak neki”! Egyebek mellett olvashatunk még az Újvilág szentjeiről, alapítókról, „szeretetszolgálati munkásokról”, kínai és vietnami vértanúkról, „romolhatatlanokról”, tudniillik azokról, akiknek a teste épen maradt, s néhány modern kori keresztényről, hogy még százharmincnyolc szent rövid felsorolása kövesse a különös tablót. A könyvet egyébként a tévedések és abszurditások mellett átszövik a magyar nyelvet sértő, illetve anakronisztikus kifejezések is. Őszintén remélem, hogy a felsorolt, kiragadott példák elegendők arra, hogy elijesszék a kötettől a téma és az igazság iránt valóban érdeklődő olvasókat.
