Szentatya, október 31-én ellátogat Lundba és Malmőbe, hogy részt vegyen a reformáció ötszáz évéről tartott ökumenikus megemlékezésen, amelyet a Lutheránus Világszövetség és a Keresztények Egységét Előmozdító Pápai Tanács szervez. Milyen reményeket fűz ehhez a történelmi eseményhez, milyen várakozásokkal néz elébe?
– Egyetlen szó jut eszemben: közeledni. Az a reményem és az a várakozásom, hogy közelebb kerüljek fivéreimhez és nővéreimhez. A közelség mindenkinek jót tesz. A távolság viszont megbetegít minket. Amikor eltávolodunk egymástól, magunkba zárkózunk, monádokká válunk, és képtelenek leszünk találkozni egymással. Hagyjuk, hogy a félelem uraljon minket. Meg kell tanulnunk felülemelkedni magunkon, hogy találkozzunk a többiekkel. Ha nem tesszük, akkor mi, keresztények is a megosztottság betegségébe esünk. Azt várom, hogy sikerül egy lépést előre tenni a közeledésben, hogy sikerül közelebb kerülni Svédországban élő fivéreimhez és nővéreimhez.
Az ökumenikus párbeszéd során a különböző közösségeknek igyekezniük kellene gazdagítani egymást hagyományaik legjavával. A katolikus egyház mit tanulhatna a lutheránus hagyománytól?
– Két szó jut eszembe: reform és Szentírás. Próbálom kifejteni. Az első szó a reform. Az elején ott volt Luther reformja, amely az egyház egyik nehéz időszakában történt. Luther egy bonyolult állapotra kívánt megoldást nyújtani. Aztán ez a kezdeményezés – politikai körülmények közrejátszása folytán is, gondoljunk csak a cuius regio eius religio (akié a föld, azé a vallás) gyakorlatára – az elkülönülés állapotává vált, és nem az egész egyház reformfolyamatává, mely alapvetően fontos, hiszen az egyház semper reformanda (mindig megújításra szorul). A második szó a Szentírás, Isten szava. Luther nagy lépést tett annak érdekében, hogy Isten szava a nép kezébe kerüljön. A reform és a Szentírás az a két alapvető dolog, amelyet elmélyíthetünk a lutheránus hagyomány vizsgálatával. Eszembe jutnak most a pápaválasztó konklávé előtti általános bíborosi gyűlések, és hogy a reform igénye mennyire elevenen volt jelen eszmecseréinkben.
Ön előtt csak egyszer látogatta meg pápa Svédországot, mégpedig II. János Pál 1989-ben. Ökumenikus lelkesedés jellemezte az akkori időket, és mély vágy élt az emberekben a katolikusok és lutheránusok egységére. Úgy tűnik, azóta az ökumenikus mozgalom veszített erejéből, és új akadályok keletkeztek. Hogyan kellene bánni ezekkel az akadályokkal? Ön szerint melyek a legjobb eszközök a keresztények egységének előmozdítására?
– Nyilvánvalóan a teológusokra tartozik, hogy folytassák a párbeszédet és tanulmányozzák a problémákat: ez kétségtelen. A teológiai párbeszédnek folytatódnia kell, hiszen tovább kell haladnunk ezen az úton. Gondolok itt azokra az eredményekre, amelyeket ezen az úton elértünk a megigazulásról szóló nagy ökumenikus dokumentummal: ez nagy előrelépést jelentett. Gondolom, ez után az előrelépés után nem lesz könnyű előrehaladni, mert bizonyos teológiai témákat eltérően értelmezünk. Megkérdeztem Bartholomaiosz pátriárkát, igaz-e, amit Athénagorasz pátriárkáról mesélnek, vagyis hogy azt mondta volna VI. Pálnak: „Mi csak haladjunk előre, a teológusokat pedig egy szigetre küldjük, vitatkozzanak csak ott maguk közt!” Azt válaszolta, hogy ez egy igaz poén. Az biztos tehát, hogy a teológiai eszmecserét folytatni kell, még ha nem is lesz könnyű.
Személy szerint azt is gondolom, hogy az ökumenikus lelkesedésről a hangsúlyt át kell helyezni a közös imára és az irgalmasság cselekedeteire, vagyis arra, hogy közösen dolgozzunk, közösen segítsük a betegeket, a szegényeket, a fogvatartottakat. Az együttes cselekvés a párbeszéd magas szintű és hatékony formája. Az oktatásra is gondolok. Fontos, hogy együtt és ne egymástól függetlenül dolgozzunk. Van egy kritérium, amelyet minden esetben világosan szemünk előtt kell tartani: a prozelitizmus (hívek toborzása) egyházi területen bűn. XVI. Benedek azt mondta nekünk, hogy az egyház nem toborzás, hanem vonzás által gyarapszik. A toborzás bűnös magatartás. Olyan lenne, mintha az egyházat szervezetté változtatnánk. Beszélni egymással, imádkozni, dolgozni együtt: ezen az úton kell járnunk. Nézd, az egység terén az egyetlen, aki soha nem hibázik, az ellenség, az ördög. Amikor a keresztényeket üldözik és megölik, ez azért történik, mert keresztények, és nem azért, mert lutheránusok, kálvinisták, anglikánok, katolikusok vagy ortodoxok. Létezik a vér ökumenizmusa.
Emlékszem egy jelenetre, amelyet a Wandsbek-Hamburg-i Szent József-plébánia plébánosával éltem meg. Ő foglalkozott a Hitler által lefejeztetett vértanúk boldoggá- avatási ügyével. A katekizmust tanították, ezért lefejezték őket, egymás után. Az első kettő után, akik katolikusok voltak, egy lutheránus pásztort is ugyanazért elítéltek és megöltek. Hármójuk vére egybefolyt. A plébános elmondta nekem, hogy képtelen volt folytatni a két katolikus boldoggáavatási ügyének képviseletét anélkül, hogy bele ne vette volna a lutheránust is: vérük ugyanis egybefolyt! De VI. Pál szentbeszédére is emlékszem, amelyet 1964-ben Ugandában tartott: együtt, egy csoportként beszélt a katolikus és anglikán vértanúkról. Erre gondoltam, amikor jómagam is meglátogattam Uganda földjét. Ez történik napjainkban is: ott vannak az ortodoxok, a Líbiában megölt kopt vértanúk. Ez a vér ökumenizmusa. Az előttünk álló feladat tehát: együtt imádkozni, együtt dolgozni, és megérteni a vér ökumenizmusát.
Svédországi látogatásával a világ egyik legelvilágiasodottabb országát érinti. A lakosság jó része nem hisz Istenben, és a vallás viszonylag kis szerepet játszik a közéletben és a társadalomban. Ön szerint mit veszít az, aki nem hisz Istenben?
– Nem arról van szó, hogy elveszítene valamit. Arról van szó, hogy nem fejleszti ki kellőképpen transzcendenciára irányuló képességét. A transzcendencia útja helyet ad Istennek, és itt a kis lépések is fontosak, még az is, ha ateistából valaki agnosztikussá válik. Nehézség – meglátásom szerint – akkor támad, amikor valaki bezárkózik, és önmagában teljesnek tartja életét, tehát önmagába zárva, a radikális transzcendencia igénye nélkül él. Ahhoz azonban, hogy megnyissunk másokat a transzcendenciára, nincs szükség sok beszédre. Aki éli a transzcendenciát, az látható: élő tanúbizonyság. Az ebéd közben, amikor együtt ebédeltem néhány fiatallal Krakkóban, egyikük megkérdezte: „Mit kell mondanom egy barátomnak, aki nem hisz Istenben? Hogyan tudom megtéríteni?” Én pedig így válaszoltam: „Az utolsó dolog, amit tenned kell, hogy mondj valamit. Cselekedj! Élj! Aztán pedig látva az életedet, a tanúságtételedet, a másik talán majd megkérdezi, miért élsz így.” Meg vagyok győződve arról, hogy aki nem hisz, vagy aki nem keresi Istent, valószínűleg nem érezte meg a nyugtalanságot valaki tanúságtételében. És ez szorosan kötődik a jóléthez. Nyugtalanságot nemigen találunk a jólétben. Ezért hiszem, hogy az ateizmus, vagyis a transzcendencia előtti bezárkózás ellen igazából csak az ima és a tanúságtétel hat.
Svédországban a katolikusok kicsiny közösséget jelentenek, s azt is a világ különböző nemzeteiből érkező bevándorlók alkotják. Találkozni fog néhányukkal, amikor misét mond majd Malmőben november elsején. Hogyan látja a katolikusok szerepét egy olyan kultúrában, mint a svéd?
– Egészséges együttélést képzelek el, ahol mindenki megélheti a saját hitét, és nyíltan tanúságot tehet saját hitéről, nyitott és ökumenikus szellemben élve. Nem lehet katolikusnak lenni, és szektásan elkülönülni. Törekedni kell együtt lenni a többiekkel. Katolikusság és szektás elkülönülés két ellentétes dolog. Ezért kezdetben nem is szándékoztam misét mondani a katolikusoknak ezen út keretében: az ökumenikus tanúságtételt akartam hangsúlyozni. Aztán alaposan elgondolkodtam arról, hogy egy olyan katolikus nyáj pásztora vagyok, amely más közeli országokból, Norvégiából és Dániából is érkezik majd. S mivel a katolikus közösség nagyon kérlelt, úgy döntöttem, mondok egy misét, és így egy nappal meghosszabbítom az utazást. Azt akartam ugyanis, hogy a misét ne ugyanazon a napon és ne ugyanazon a helyen tartsuk, ahol az ökumenikus találkozó lesz, hogy elkerüljük a szintek összekeverését. Az ökumenikus találkozót meg kell őrizni a maga mély jelentésében az egység szelleme szerint, amely az enyém. Tudom, ez szervezési nehézségeket támasztott, mert így Svédországban leszek mindenszentek napján is, amely itt, Rómában fontos ünnep. De nézeteltérések elkerülése végett azt akartam, hogy így legyen.
Ön jezsuita. 1879 óta működnek jezsuiták Svédországban: plébániákat vezetnek, lelkigyakorlatokat tartanak, kiadják a Signum folyóiratot, tizenöt éve pedig a Newman Egyetemi Intézetet is fenntartják. Milyen szándékoknak és értékeknek kellene jellemeznie a jezsuiták apostoli tevékenységét ebben az országban?
– Azt hiszem, a jezsuitáknak Svédországban elsődleges feladatuk az, hogy a lehető legtöbb módon előmozdítsák a párbeszédet azokkal, akik az elvilágiasodott társadalomban élnek, és a nem hívőkkel: beszélni, megosztani, megérteni, mellettük állni. Aztán természetesen elő kell segíteni az ökumenikus párbeszédet. A svéd jezsuiták számára Fáber Szent Péter kell, hogy a példaképük legyen, aki mindig úton volt, és akit jó, nyitott lélek vezérelt. A jezsuitáknak ne legyen megülepedett struktúrája. Nyugtalan szívre van szükség, és persze, kellenek struktúrák is, de ne visszafogók!
Szentatya, egy végső mondat erről a svédországi útról?
– Nagyon egyszerű dolog jut eszembe, amit hozzáfűznék: együtt haladni, együtt járni! Ne maradjunk merev látószögbe zárva, mert merev szemléletben nincs lehetőség reformra.
Az interjú teljes terjedelmében a Magyar Kuriron olvasható magyar nyelven.
Fordította: Tőzsér Endre SP
